Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet Önnek! Ingyenes kalkulálás itt (x)

Ugye mindannyian emlékszünk még Leonardo DiCaprio zseniális alakítására a „Ne nézz fel!”^[1] („Don’t Look Up”) című 2021-es szatirikus sci-fi filmben? Bár óriási üstökös nem fenyeget minket, de hatásaiban azzal vetekedő, a filmbeli groteszk helyzethez hasonló szituáció alakult ki globálisan a műanyagszennyezés ügyében: az országok hosszú évek óta képtelenek közös nevezőre jutni a témában az ENSZ égisze alatt folyó tárgyalások során – írja az alternativenergia.hu. A műanyagtrilógia utolsó cikkében ezt a patthelyzetet és az ide vezető utat dolgozom fel, és egyúttal bátorkodom adni egy reális, középutas javaslatot arra, hogy miként tudnánk mégiscsak lépni egyet előre. Kissé rémisztő lehet, ha a déjà vu akkor és úgy fog el minket, hogy az eredeti érzést sem felejtettük még el. A „Ne nézz fel!” (2021) című mozi hatása még el sem múlt igazán, máris ismétel a sors: a becsapódásról szóló szatirikus történet körülményei egy egészen más, a film készítésekor még nem ismert dráma koreográfiájához passzolnak. A film műfaji besorolása szerint ugyan fekete komédia, de logikus, a rendszer működési problémáinak ismeretén túl képes az amerikai gondolkodásmód bemutatására is. Most éppen ott tartok, hogy amit éreztem a Leonardo DiCaprio–Jennifer Lawrence mozi kapcsán, az pont ugyanaz, ami a műanyagszennyezésről szóló globális tárgyalási térben jelenleg érzékelhető. A műanyaghulladékok történetét feldolgozó trilógia nyitóképét^[2] és fő tételét^[3] nemrég posztoltam. Ennek lényege: miközben jól tudjuk (hiszen tudósok modellezték), hogy ha így megy tovább, bele fogunk fulladni a szennyezésbe, és hogy vannak elméleti és gyakorlati megoldások e helyzet kezelésére, valójában az óhajtozáson kívül nem teszünk semmit.

Jelenleg fenntarthatatlanul brutális mennyiségű műanyagot használunk és dobunk a szemétbe, juttatunk az élővizekbe, a termőföldekre, bárhova-mindenhova. E műanyagok jelentős részének a lebomlása akár több százezer évbe is beletelik, és miközben már csak az óceánokba bekerül ebből évente több mint 10 millió tonna. Eddig összességében közel 10 milliárd tonnával már megterheltük a Földet, de továbbra „sem nézünk fel”. A déjà vu-hatás elfogadását minden porcikám ellenzi, többek között akkor, ha az olvasom, a tárgyban a nagyhatalmak világmegváltó politikáját illetően is csak rossz hírek érkeznek^[4]. Amit az ENSZ (illetőleg a szervezet környezetvédelmi közgyűlése, az UNEA) 2022 márciusában elért, azt idén nyár végére az amerikaiak diplomáciai befolyásolás és zsarolás határesetének tekinthető megoldással éppen teljesen ellehetetleníti. Az UNEA 2022-ben, Nairobiban fogadta el az 5/14. sz határozatot^[5], amelyről azt érdemes tudni, hogy az a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörében fontosságát és egyetemességét illetően kb. egyenértékű a párizsi klímaegyezménnyel^[6]. Elsősorban abban az értelemben, hogy olyan történelmi jelentőségű dokumentum, amely a tankönyvekbe úgy kerülhet be, mint amely elindította a világot a műanyagmentes világ felé.

Nairobiban csak a kezdő lépést tették meg a tagországok: a műanyagkibocsátás csökkentését illetően egy jogilag kötelező erővel bíró nemzetközi egyezmény tető alá hozatalát célozták meg. E határozat céljai között az egyszer használatos műanyagok kivezetésével kapcsolatos alapkérdések tisztázása mellett olyan sarokpontok szerepelnek, mint hogy legyen egy, a világban mindenhol érvényes, kötelező szabályrendszer a műanyagok gyártását, forgalmazását és újrahasznosítását illetően, és a gyártók felelősségét terjesszék ki a termék teljes életciklusára mindenfajta műanyaghulladék tekintetében. A biztató kezdet ellenére mindeddig nem került több az asztalra, mint némi önkéntes vállalás és konkrétumok nélküli kötelezettségvállalások zűrzavara. Már akkor is kevés volt, hogy mintegy 40 ország és az EU egy olyan koalícióba tömörült, amely a műanyagok előállításának visszaszorítását és a globálisan kötelező szabályozást sürgeti. Ahogyan legutóbb a Reuters^[7] oknyomozói összerakták a képet: a haladó törekvéseket Donald Trump emberei egyszerűen szétbombázták. A globális, teljes körű megoldást célzó munkát Amerika aláásta azáltal, hogy – mint a világ legnagyobb műanyaggyártója és szennyezője – kormánya erőből akarja megszabni, miről lehet és miről nem lehet tárgyalni. Az például „vörös vonalon” túli területnek számít náluk, ahol a műanyag teljes életciklusának felelősségét és kezelését a gyártóra terhelnék az EPR-rendszer^[8] keretein belül.

Mindez a felelősség teljes elhárítása, ami egy belső, diplomáciai levelezésből derült ki, melyben az Egyesült Államok a Genfben tárgyaló 180 országból mintegy százat megfenyegetett, sürgetve őket, hogy utasítsák el az ügyben a tervezett paktumba írt korlátozásokat. „Nem fogjuk támogatni az olyan gyakorlatiatlan globális megközelítéseket, mint a műanyagtermelési célok, illetve a műanyag adalékanyagok vagy műanyagtermékek betiltása és korlátozása, amelyek növelni fogják a mindennapi életünkben használt összes műanyagtermék költségeit” – írták az amerikaiak. Az indoklásuk, miszerint nem látják az összefüggést a műanyaggyártás és a tervbe vett globális korlátozások és tiltások között, azt jelzi, hogy a Trump-adminisztráció a klímaváltozáshoz hasonlóan, műanyag-ügyben is a tagadást választotta. Így részükről az a legkevesebb, hogy a 2022-es, Nairobiban elfogadott határozatból kifarolva újra akarják tárgyalni az egészet. Pedig a közgazdasági cél éppen az, hogy az EPR-en keresztül a műanyag életciklusért vállalt teljes felelősség költsége kerüljön be a műanyag termékek önköltségi modelljébe és az árába. Ma éppen azért szennyezünk annyit, mert ennek nem fizetjük meg az árát a termékek árába építve.

Ugye ismerős ez a szén-dioxid piacról? Hasonlóképpen a klímavédelmi megállapodással történtekhez, a jelen helyzet is a diplomácia csődjét jelenti. Ahogy Steve Fletcher és Antaya March szennyezési szakértők a The Conversation^[9] felületén tűpontosan meg is írták: ez még nem a vége, a folyamat nem omlott össze, de a műanyagválságra megoldást kell találni, mert „nem a tudás hiányzik, hanem az akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”. Én is úgy gondolom, hogy a helyzet súlyos, ám nincs minden veszve, a kötelező optimizmust félretolva: éppen a szén-dioxid önkéntes karbonpiaci újragondolása miatt gondolom így. Az egyik központi feszítő erő az, ha a cégeket, a szektor szereplőit és az érintetteket a tiltásokkal és szankcióval fenyegetések helyett (de legalábbis amellett, azt kiegészítve) anyagi ösztönzőkön keresztül érdekeltté tennék abban, hogy a műanyagot másként lássák és másként kezeljék. Ahogyan a karbonkreditek világában, úgy a műanyagok esetében is az első kérdés az: ha a teljes körű, globális, szigorú-fenyegető-szankcionáló megoldásra nincs meg a konszenzusos politikai hajlandóság, akkor milyen tételekre volna, vagy lehetne ezt megteremteni. Ha az „egyszer és mindenkorra” megszabottan nem tudjuk az életünkből ma kivonni a műanyagokat^[10], akkor létezik-e olyan megoldás, amely akár egy kicsit kisebbet fogva is, de működhet és nemzetközileg ratifikálható? Szabad-e egyáltalán erkölcsileg ilyen kompromisszumot kötni? És végül: vajon azzal, ha mégiscsak így a kívánt cél felé mozdítható el a rendszer, vajon nem valószínűbb-e, hogy talán mindenki – vagy egyre többen –aláírhatónak tartana-e egy ilyen menetrendet? Én úgy látom, van ilyen opció.

A teljeskörű és kötelező EPR tekintetében egy globális, mindenkire kötelező érvényű rendszer felépítésére van szükség a műanyag csomagolást és gyártási hulladékot illetően, ám ezt egyből nem, csak lépésről-lépésre lehet megvalósítani. Egyrészt jelentősen, realista megközelítésben mintegy 15-25 évre ki kellene tolni a teljes körű műanyag kivonás- korlátozás-újrahasznosítás céldátumát. (Azaz 2040-et vagy rosszabb esetben akár 2050-et kellene belőni), hogy egy minél szélesebb körben aláírható és ratifikálható egyezmény születhessen, és a globális politikai szándék egységesüljön.) Másrészt, az alapforgatókönyvhöz képesti gyorsítást lehetővé kell tenni és azt ösztönözni szükséges, azaz vonzóbbá, érdekesebbé kellene tenni a mostaninál. Mit is jelent a kétsebességes forgatókönyv? A gyorsítósáv definíciója nálam azzal kezdődik, hogy a nagyobb tempó önkéntes módon vállalható, így, ha az EU-nak (és más önkéntesen csatlakozó országoknak) a műanyagkrízis megoldása tényleg afféle zászlóshajó projekt, akkor mehessenek gyorsabban, cipelhessenek nagyobb részt a teherből. Ez szerintem azonban csak úgy lesz járható út, ha mindez üzletileg is megéri az piaci szereplők számára. Az ilyen vállalásokhoz szükséges volna egy nemzetközi, az UNEP égisze alatt működő műanyagkredit-rendszer^[11] létrehozása – hasonló van folyamatban a klímamitigációs célú karbonpiacon a párizsi klímamegállapodás kiegészítése keretében^[12].

Mivel két, logikailag részben átfedő iniciatíváról beszélünk és mindkettő az ENSZ keretein belül működik, akár össze is drótozható a kettő^[13] a bonyolultság csökkentése érdekében. Az EPR-rendszer és az önkéntes, anyagában  történő műanyag-újrahasznosítási projektek piaci alapú, ösztönzési célú kreditesítése fúziójának koncepciója jelenleg a washingtoni székhelyű Verra kommunikációjában^[14] látszik legtisztábban. Tovább gondolva a lényeg: a minden műanyag tekintetében kötelezően megfizetendővé váló EPR-díjakból levonható legyen az önkéntes, az alapmenetrendet tükröző jogszabályi kötelezettségeken túlmutató, ahhoz képest többletteljesítményt megvalósító, anyagában történő műanyag újrahasznosítási projektekből származó kreditek megvásárlására fordított összeg. Ezáltal a műanyag kreditekért kifizetett ellenérték direkt módon, holtteher veszteség nélkül, egy az egyben átkerül a műanyagot anyagában újrahasznosító vállalkozáshoz, amely az üzleti alapú többletberuházást megvalósítja. Abból kiindulva, hogy a probléma globális, a megoldása is csak így lehetséges, ezért mihamarabb egységes platformra kell kerüljünk. Megérné ezt alaposabban is végig gondolni: hívjuk hát be Leonardo DiCapriót az ülésterembe, hátha érvelésével felnyitja a szemünket és végre mind felnézünk!

[1] https://m.imdb.com/title/tt11286314/?ref_=vp_close 

[2] https://www.linkedin.com/pulse/life-plastic-levente-t%C3%B3th-qjodf/?trackingId=L8pJMH1hLasz027Mg5BYhA%3D%3D 

[3] https://www.linkedin.com/pulse/k%C3%B6zellens%C3%A9g-levente-t%C3%B3th-
yvzlf/?trackingId=NZZ3zfuETt6IrQfrgnOe%2BA%3D%3D 

[4] https://www.portfolio.hu/gazdasag/20251004/borzaszto-karokat-okoz-a-muanyagszennyezes-egyelore-azonban-ez-igy-is-
marad-787882 

[5] https://digitallibrary.un.org/record/3999257?v=pdf 

[6] https://www.consilium.europa.eu/hu/policies/paris-agreement-climate/ 

[7] https://www.reuters.com/sustainability/climate-energy/trump-administration-memo-urges-countries-reject-plastic-production-
caps-un-2025-08-06/ 

[8] https://www.unep.org/ietc/what-we-do/extended-producer-responsibility 

[9] https://theconversation.com/three-reasons-plastic-pollution-treaty-talks-ended-in-disagreement-and-deadlock-but-not-collapse-
261327 

[10] https://www.recycling-magazine.com/2019/11/18/human-beings-cannot-live-without-plastics-for-one-hour/ 

[11] https://greendex.hu/muanyag-az-agyban/ 

[12] https://unfccc.int/process-and-meetings/the-paris-agreement/article-64-mechanism 

[13] https://unepccc.org/article-6-pipeline/ 

[14] https://verra.org/programs/plastic-waste-reduction-standard/why-purchase-plastic-credits/