Egy egyszerűen hajtogatható papír képkerettel indult minden, ma a világon a közé a két tucat tervező közé sorolják Terbe Jánost, akik már “csináltak valami fontosat” az ökodizájnban.

A vitorlázás szerelmeseként hajógyártással kezdte, szelektív kukákkal futott be a nemzetközi piacokon, ma már az észak-amerikai piacot vette célba saját tervezésű kartonbútoraival. Újrahasznosítás és sorozatgyártás, környezettudatosság és üzleti hatékonyság – ezekért egy rendőrkanyarral feladta a korábbi jól menő bizniszt és egy addig teljesen járatlan útra lépett. Kockáztatott és bejött neki, ma övé a teljes piac.
“A működés enyhe hektikussága alapvetően a stratégia, a marketing, a tudatos piacépítő kommunikáció hiányának köszönhető, de hát ezek másik szakmák” – mond el egy mondatban szinte mindent amúgy sok szempontból világelső cégéről Terbe János. A vállalkozását egyszemélyes menedzsmentként vezető dizájner egy felfutó és már kifejezetten jól menő bizniszt csukott be szinte pusztán lelkiismereti megfontolásokból, és vágott bele egy olyanba, amiről, ha azt mondjuk, kockázatos, akkor szinte nem is mondunk semmit. Az új “téma” máig egyik alapterméke a kartonlapocska, amiből pár perc alatt egyszerű képkeretet lehet hajtogatni.

Ebből az ötletből nőtt ki a világ egyik legmenőbb kartonbútor-családja, amelynek elemeit már Európa sok országában ismerik és használják, s Terbe János most kezdi becserkészni az észak-amerikai piacot. Mindössze ennyi volt, amiből kinőtt a sok tízmilliós árbevételű, kartonbútorokat tervező és forgalmazó cég. Bútor kartonpapírból? Ugye, ez csak vicc? Hogyan bírná a kartonpapír a bútoroknál megszokott igénybevételt, terhelést?

Sokkal jobban, mint azt gondolnánk: a Pic–pack standard bútorcsalád alapeleme a polc, amelynek minden szintjére 15 kilogramm bármit lehet pakolni (kipróbáltuk, cikkünk szerzője sok éven keresztül használt ilyen bútorokat). Nomen est omen, a cég irodájában a galériára vezető csigalépcső kivételével minden berendezés – beleértve a világító testeket és a foteleket, kanapékat is – hullámkartonból készült.

A kukagyártás hozott üzleti áttörést

A megszállott félamatőr vitorlázó tervező – diplomamunkáját vitorlás hajó tervezéséből készítve –1988-ban végzett a MOME-n ipari formatervezőként, ám akkor még szó sem volt képkeretről, kartonbútorról, semmi ilyesmiről. A ‘80-as évek legvégén, hajók és vízisport-eszközök tervezésében gondolkodott, az 1990-ben alapított Art-Top-Plast Kft. alapvetően műanyagos cég volt. Gyártottak is pár tőkesúlyos versenyhajót, az utolsót, az Ábránd névre keresztelt Európa 30-as cirkálót – amit eredetileg önmagának épített (volna) a tervező – pénz hiányában félkészen adta el (ez a hajó egyébként osztályában azóta is sorra nyeri a balatoni versenyeket). Törökbálint (mert onnan könnyebben el lehetett érni a Balatont, s vitorlásversenyzőként ez fontos szempont volt) határában 1988-ban megvett az önkormányzattól egy 1600 négyzetméteres elhagyott építési területet, amire szinte fillérekből, baráti segítséggel, állami ösztöndíj felhasználásával sikerült felállítania egy leendő üzemcsarnok vázát.

A 4-5 fős cégecske bevételét ekkoriban főként a Tiszai Vegyi Kombinát részére gyártott ipari ventilátorok hozták, ez biztosította a fennmaradást, s a fejlesztéseket is fedezte. Az első komoly sikert azonban kukák hozták, a Terbe János által tervezett szelektív (itt bukkan fel először a környezettudatosság az ő tervezői ars poeticájában) hulladékgyűjtő-család nagyon befutott. A szabadalmi oltalommal megerősített sorozat egyik-másik tagját ma is lehet látni a budapesti metróhálózat állomásain a vonal jelzésével megegyező színben. Másik jól ismert tagja a sorozatnak a – főleg német – autópályákon látható harang alakú hulladéktároló.

Ezekben a kukákban az volt a truváj, hogy a Műanyagipari Kutatóintézetnél talált hőálló gyantából készült a belső szeméttartály, amely így éghetetlen volt. Az akkor – szakmai díjakkal is elismert – világújdonságnak számító kukákkal a cég kilépett a nemzetközi piacra, Münchenben az IFAT-kiállításon felfigyeltek az igazi műszaki újdonságot jelentő sorozatra és megindultak a külföldi megrendelések. Itthon a Molnak és a Shellnek is szállítottak, meg az autópálya-igazgatóságnak.

“Szelektíven gyűjtünk, de pont az az edény, amit erre használunk, nem újrahasznosítható” – ez a dilemma aztán a kukagyártás kimúlását eredményezte. Nemcsak maga a kuka, hanem a gyártás során felhasznált anyagok – sztirol, aceton, csiszolt üvegpor – sem voltak kifejezetten környezetbarátok, sőt emberbarátok sem. Egy nagy levegővétellel 1996-97 fordulóján úgy döntött, hogy elengedi az üvegszálat és az epoxit, és valamilyen környezetbarátabb anyaggal kezd dolgozni. Ehhez 1996 decemberében új céget is alapított, a Terbe Design Kft.-t.

A teljes cikk itt olvasható.