Zöldinfó

Földi végső sokk: a sérülékeny éghajlati rendszer és a globális energiamérleg

Gyorsabban melegszik a Föld, mint ahogy a modellek követni tudnák – a légszennyezés eddig elfedte a helyzet valódi súlyosságát.

Létrehozva:

2 hét telt el a létrehozás óta

2026-02-04

Szerző:

Vanessza

Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet Önnek! Ingyenes kalkulálás itt (x)

A globális felmelegedés üteme látványosan felgyorsult: a Föld átlaghőmérséklete már 1,4 Celsius-fokkal haladja meg az iparosodás előtti szintet – elkerülhetetlennek tűnik, hogy túlfussunk a 1,5 °C-os párizsi klímacélon – olvasható az alternativenergia.hu oldalon. Egy nemrég kiadott jelentés szerint ezért nemcsak az üvegházhatású gázok felelősek, hanem egy eddig alulértékelt tényező is: a légköri aeroszol-részecskék mennyiségének gyors csökkenése. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének kutatói klímamodellezői szemmel mutatják meg, miért borul fel a Föld energiamérlege, miért maradnak le a modellek, és miért kerülhetnek veszélyesen közel a billenőpontok. Egy kockázatelemző matematikusok által készített idei jelentés szerint már nemcsak a kibocsátások növekednek, de a Föld energiamérlegének felborulása és a melegedés üteme is egyre fokozódik. Mindezek hatására a 2 °C-os küszöböt már 2050 előtt átlépjük, hacsak nem történik azonnali és jelentős irányváltás.

Az aeroszolok eltűnése felborítja az energiamérleget

Az emberi tevékenység nemcsak üvegházhatású gázokat (pl. szén-dioxidot vagy metánt) bocsát ki, hanem olyan szilárd vagy cseppfolyós légszennyező részecskéket is, amelyeket a légkörben eloszolva aeroszolnak nevezünk. Ezek a kisméretű részecskék hosszú ideig enyhítették az üvegházgázok felmelegítő hatását. Működésmódjuk egyik fontos eleme, hogy még mielőtt a beérkező napsugárzás elérné a felszínt, ezek az aeroszol-részecskék már a légkörben visszaverik annak egy részét. Emellett a légköri vízgőz a levegőben lebegő szilárd részecskéken könnyebben kiválik apró vízcseppek formájában, melyek a felhőket alkotják. Ez a „rejtett napernyő” nagyjából 0,5 °C-kal hűtötte a bolygót, bár ezt ritkán szoktuk emlegetni.

Csakhogy az elmúlt évek levegőtisztasági szabályozásai – például a kénkibocsátás csökkentése az energiatermelésben és a hajózásban – jelentősen mérsékelték ezen kis részecskék mennyiségét. Ezzel nagyban javítottuk a levegőminőséget, és közvetetten hozzájárultunk a légúti problémák enyhítéséhez, ugyanakkor a klímarendszer szempontjából egy hűtőhatást jelentősen csökkentettünk.

A fizikai következmények világosak: kevesebb aeroszol-részecske → kevesebb visszavert napsugárzás → több felszíni elnyelés → több elnyelt hő a légkörben → gyorsuló melegedés.

Egyes kutatók ezt „végső sokknak” nevezik, utalva arra, hogy a Föld éghajlati rendszerét eddig egy nem szándékos, de hatékony hűtőhatás tartotta valamelyest egyensúlyban az ipari forradalom óta, aminek a megszűnésével nem számoltunk, és viszonylag hirtelen következett be.

Az éghajlati rendszer érzékenyebb, a modellek nem tartják a tempót

Az új, műholdas adatok szerint az eltűnő aeroszol-részecskék nyomán csökkenő hűtés hatása nagyobb, mint amit a legtöbb klímamodell korábban feltételezett. A klímarendszer jelenlegi energiamérlege – azaz az évtizedenként 0,45 W/m²-rel növekvő hőfelhalmozás – olyan gyors ütemben juttatja a többletenergiát az óceánokba, a jégtakarókba és a légkörbe, amit a modellek egyik alrendszer esetében sem jeleztek előre.

A melegedés üteme jelenleg a pesszimistább kibocsátási forgatókönyvekhez áll közelebb, holott a tényleges globális kibocsátások még elmaradnak ezektől. Mindez arra utal, hogy a rendszer valójában érzékenyebb az üvegházhatású gázokra, mint korábban gondoltuk. Tehát a valóság több hőt rejtett el, mint amennyit a modellek feltételeztek.

Modellezőként jól tudjuk, hogy a modellek egyik legnagyobb bizonytalansági forrása az éghajlati érzékenység paraméterezése, különösen a felhőkkel kapcsolatos visszacsatolások esetében. Ezért nem meglepő, hogy a hatásvizsgálatokban széles körben használt, finomfelbontású EURO-CORDEX regionális modellrendszer következetesen alábecsüli az elmúlt évtizedek felmelegedési trendjét: különösen Nyugat- és Közép-Európában, illetve nyáron. 1980 és 2022 között a nyári megfigyelt melegedés Európa középső harmadán 2,4 °C volt, míg a modellszimulációk átlaga szerint csupán 1,3 °C. A legújabb, ún. CMIP6 globális modellek valamivel jobban közelítik a valóságot (1,9 °C), de még ezek is alulbecslik a megfigyelt trendet.

A legfrissebb globális modelleredmények regionális leskálázása (azaz finomabb térbeli felbontásra való átültetése) jelenleg is zajlik. Éppen ezért az európai modellezői közösség egy új állásfoglalás kiadására készül, amely hangsúlyozza: habár a folyamatokat dinamikusan leíró modellek önmagukban nem rosszak, de alkalmazásuk előtt statisztikai módszerekkel javítani kell a nyers modelleredményeket.

Ez többek között azt jelenti, hogy a múltbeli mérésektől erősebben eltérő modellszimulációkat külön kell kezelni, a hidegebb jövőképet mutató szimulációkat érdemes lehet kiszűrni, vagy legalább hibakorrigálással, skálázással közelíteni a valósághoz. Mindezek mellett a jobban teljesítő modellek nagyobb súlyt kaphatnak az elemzésekben. Ez a megközelítés eddig is része volt a hazai gyakorlatnak az ELTE-n végzett kutatásokban, ugyanakkor érdemes elmozdulni az átlagostól a pesszimista forgatókönyvek irányába.

Billenőpontok árnyékában

Az 1,5 °C-os melegedési küszöb felett olyan világba lépünk, ahol már nemcsak fokozatos, hanem láncreakciószerű és visszafordíthatatlan éghajlati változások indulhatnak be. Ezek az ún. billenőpontok – vagyis hirtelen és tartós állapotváltozások – olyan rendszerekhez kötődnek, mint a grönlandi, az északi-sarki és az antarktiszi jégtakaró, a fagyott talaj (permafroszt), az Amazonas esőerdője vagy az óceáni áramlások.

Egyes régiókban ezek a folyamatok felerősíthetik a globális felmelegedést (például további szén-dioxid és metán felszabadításával), ugyanakkor az is előfordulhat, hogy átmenetileg mérsékelik (ilyen hatása lehet az óceáni áramlások lelassulásának). De a rendszer egésze szempontjából a kockázat abban áll, hogy ezek a változások hirtelen, egymást is erősítve következhetnek be, veszélyeztetve a klímarendszer jelenlegi stabilitását. Úgy tűnik, hogy ez már nem csupán elméleti forgatókönyv: a jelenlegi kibocsátási és melegedési pályán ezek az átfordulások reális közelségbe kerülhetnek.

A klímakockázat átbillenhet a kezelhető tartományon

A Föld gyorsuló melegedése mellett a jelenlegi szén-dioxid-kvóták, bírságok és vállalások messze nem elegendők a folyamat visszafordításához. Még akkor is valószínű egy 2 °C-kal melegebb világ 2050 előtt, ha mostantól teljesen nullára csökkentenénk az emberiség kibocsátását. Ez pedig nemcsak éghajlati, hanem súlyos gazdasági és társadalmi kockázat is: a gazdasági károk akár az egyes országok éves bruttó össztermék (GDP) 50%-át is elérhetik a század végére. Már most is érzékelhető a klímaváltozás hatása például az inflációt tekintve, miközben egyre gyakrabban tapasztalunk zavarokat az élelmiszer- és vízellátásban, az energiabiztonságban, valamint az egészségügyi rendszerek működésében.

Egyes régiókban már elindult a biztosítótársaságok kivonulása, ami magával hozhatja a biztosítási piacok összeomlását, és végeredményben gazdasági sokkot eredményez. A pénzben is kifejezhető kockázatok közelebb vannak, mint azt korábban gondoltuk – ráadásul nem lineárisan növekednek, azaz könnyen átbillenhetnek egy új szintre. A felkészülés elmaradása és az alkalmazkodás késlekedése önmagában is kockázat. Az egymásra torlódó válságok (például az aszály sújtotta mezőgazdaság és az élelmiszerár-emelkedések) könnyen elsodorhatják az érdemi kibocsátáscsökkentést, miközben egyre inkább csak tűzoltást végzünk.

Mit tehetünk?

Gyorsabb kibocsátáscsökkentésre, megfelelő alkalmazkodási lépésekre és valódi kockázatkezelésre van szükség. Ehhez célzott és hatékony alkalmazkodási döntések kellenek, különösen a leginkább kitett infrastruktúrák és társadalmi csoportok, például a szegényebb rétegek és térségek esetében. Fontos leszögezni, hogy nem járható út újra felépíteni az üvegházhatás ellenében ható „védőernyőt” aeroszol-részecskékből – a levegőtisztaság és a felmelegedés közötti választás nem lehet alku tárgya. A kihívást az okozza, hogy a klímarendszer sajnos sérülékenyebb, mint hittük és gyorsabban reagál a változásokra.

Tanulságos lehet a 2008-as ingatlan- és pénzpiaci összeomlás, amelyet szintén nem láttak előre a gazdasági modellek – de utóbb a döntéshozók tudtak rá rendszerszintű szabályozásokkal reagálni. Ebből kiindulva érdemes lenne életre hívni egy, a pénzügyi stabilitást védő testülethez hasonló nemzetközi intézményt, amely a Föld éghajlati biztonságát felügyeli. „A Bolygó Kapitányára” – nevezhetnénk akár így is – most nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Zöldinfó

Az örökerdő mint alternatíva: miért alulhasznált lehetőség Magyarországon?

Az erdő sokkal több, mint fa – mit adhat nekünk egy természetközelibb erdőkezelés?

Létrehozva:

1 óra telt el a létrehozás óta

2026-02-16

Szerző:

Vanessza

Még nem késő pályázni a 2,5 millió forintos állami energiatároló támogatásra! Kattintson ide! (x)

Az erdők nemcsak faanyagot adnak, hanem szerepet játszanak a klíma szabályozásában, a vízmegtartásban és a biodiverzitás megőrzésében is – olvasható az alternativenergia.hu oldalon. Eközben Magyarországon még az idős, változatos szerkezetű, sőt, a védett erdők ökológiai értékei is gyakran háttérbe szorulnak a fakitermelés szempontjaival szemben. Aszalós Réka erdőökológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársa áttekintő írásában bemutatja a hazai erdőkezelési gyakorlat valóságát, és azt is, hogy milyen irányváltásra lenne szükség ahhoz, hogy az erdők hosszú távon is elláthassák sokrétű funkcióikat. A klímaváltozás gyorsulása, az élővilág drasztikus fogyása (biodiverzitás-válság) és az egyre gyakoribb erdőkárok közepette megkerülhetetlenné vált a kérdés: vajon a jelenlegi erdőművelési gyakorlat valóban alkalmas-e arra, hogy hosszú távon jól működő, természetes, fajgazdag erdőket tartson fenn?

Ezt a kérdést erdőökológusként teszem fel. Olyan szakemberként, aki évtizedek óta együtt dolgozik erdészekkel és erdőgazdálkodókkal, ezért több oldalról ismeri az erdész szakma eredményeit, kérdéseit és problémáit. A cikkben megjelenő megoldások egy jó része is az erdész szakma berkeiből érkezett – ezekre támaszkodva a következőkben az erdők ökológiai működőképessége mellett szeretnék érvelni. Amellett, hogy a klímaváltozás és a biodiverzitás-válság korában a megszokott kezelési logika változtatás nélkül már nem tartható fenn, ezért vízióváltásra van szükség. Az erdőket ma egyszerre több funkció hordozójaként kellene értelmeznünk. Nem csupán faanyagot adó területként, hanem olyan komplex ökoszisztémaként, amely szerepet játszik a klíma szabályozásában, az árvízvédelemben, a víztisztításban, a talajképződésben és -védelemben, a levegő minőségének alakításában, a rekreációban, a mentális jóllétünk megtartásában és nem utolsósorban a biodiverzitás megőrzésében. Egy ökoszisztémaszolgáltatás-alapú megközelítés idealizáltnak tűnhet, mégis nélkülözhetetlen iránytűt ad: azt mutatja meg, milyen erdőket szeretnénk látni néhány évtized múlva – és ehhez milyen kezelési döntések vezetnek el.

Magyarország erdőállományának döntő része (kb. 2 millió hektár) erdőtervezett, erdőrészlet-szintű besorolással rendelkezik, és meghatározott üzemmód szerint kezelik. Ebben a rendszerben lenne jócskán mozgástér az erdők ellenállóképességének és biodiverzitás-megőrző szerepének erősítésére.

Vágások, vágások mindenütt…

Amikor fotókon, vagy műholdképeken több hektáros, teljesen vagy szinte teljesen levágott területeket látunk az erdőkben, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a vágásos gazdálkodás nyomait szemléljük. A vágásos gazdálkodás lényege, hogy az erdőállományt a vágásforduló végén, véghasználat során, jellemzően nagyobb területen egyszerre termelik le, majd az erdőfelújítás jellemzően egy-két fafajjal történik. Ennek következtében egykorú, kevés fafajból álló, viszonylag homogén állományok jönnek létre. A közbeszédben és a civil konfliktusokban gyakran a véghasználatokhoz kötődnek a legélesebb viták, ahogy azt az elmúlt években is láthattuk – elsősorban a nagy kiterjedésű vágásterületek miatt. Különösen, ha az erdőt egy lépésben vágják le. Ezeket a véghasználatokat, vágásokat – bár többfélék lehetnek – a köznyelv összefoglalóan általában tarvágásnak nevezi.

Ökológiai szempontból azonban nem önmagában a vágásos gazdálkodás léte jelenti a legnagyobb problémát, hanem annak aránya, dominanciája, és a vágásterületek mérete. Magyarországon az erdők túlnyomó többségét, 90%-át vágásos üzemmódban kezelik. Még a fokozottan védett területek közel 50%-a is ilyen besorolású! Ennek következtében sok tájban a vágásterületek, fiatal erdők és középkorú állományok mozaikja váltja egymást, miközben az idős, változatos szerkezetű, többfafajú erdők aránya alacsony marad.

Vágásos erdő természetes felújítással. Frank Tamás felvétele

A problémát tovább erősíti, ha a véghasználatok nagy területen, egyszerre zajlanak, és nem élnek azokkal a biodiverzitás-védelmi eszközökkel, amelyek mérsékelhetnék a beavatkozások ökológiai hatásait (lásd később). Ilyen esetekben a vágásos gazdálkodás nemcsak az élőhelyek degradációjához, elszegényedéséhez, hanem – pl. a szerkezeti és fafaji szegénység miatt – az állományok klímaváltozással, biotikus és abiotikus károkkal, kártevőkkel szembeni sérülékenységének növekedéséhez is hozzájárul. Különösen elfogadhatatlan, hogy intenzív vágásos gazdálkodás folyik több hazai nemzeti park legbelső területén is, ahol egyébként a természetvédelemi szempontoknak kellene dominálni.

Ugyanakkor a vágásos üzemmódban is van lehetőség a természetes erdők fontos elemeinek a megőrzésére, és a felújítási időszak elnyújtása, a kisebb területű vágásterületek alkalmazása, a beavatkozások mozaikossága az ún. szálalóvágás keretében már átmenetet képezhet a folyamatos erdőborítást fenntartó örökerdő üzemmód felé.

Élet a vágáson túl – kapcsoljunk kímélőbb üzemmódba!

A vágásos gazdálkodás azonban nem az erdők kezelésének egyetlen lehetséges módja. Léteznek másféle üzemmódok is, melyek – a vágásoshoz hasonlóan – akár hosszú évtizedekre kijelölhetik az erdő szerkezetét, korosztályi viszonyait és ezzel együtt élővilágának gazdagságát is.

Lássuk hát, a vágásos üzemmód mellett milyen további lehetőségeink vannak!

Örökerdő (szálaló) üzemmód – egy alulhasznált alternatíva

Az örökerdő üzemmód a vágásossal szemben folyamatos erdőborítást biztosít: a faanyagtermelés egyedi fák vagy kisebb facsoportok kivágásával, kis térléptékben történik – térben és időben is elnyújtva, soklépcsőben –, így nem alakulnak ki klasszikus értelemben vett vágásterületek. Ennek eredményeként az erdő szerkezete változatosabb, több korosztály, többféle fafaj és több mikroélőhely van jelen egyszerre, ami ökológiai szempontból közelebb áll az európai lombhullató erdők természetes működéséhez. Ennek ellenére Magyarországon az örökerdő üzemmódban kezelt erdők aránya jelenleg csupán 2%. Ez az arány fokozatosan növekszik pl. a Pilisi Parkerdő Zrt., a Bakonyerdő Zrt., és a Mecsekerdő Zrt., területein. (A vágásos és az örökerdő üzemmód között létezik egy ún. átmeneti üzemmód is, amit itt nem részletezünk, ennek aránya 3%.)

Fontos hangsúlyozni, hogy az örökerdő-gazdálkodás nem minden termőhelyen és nem minden fafajösszetételnél alkalmazható sikerrel (lásd Pro Silva ajánlások, https://www.prosilva.hu/ ). Ugyanakkor ott, ahol az adottságok ezt lehetővé tennék, például a dombvidékek és középhegységeink üdébb erdőállományaiban, az örökerdő üzemmód arányának érdemi növelése jelentősen hozzájárulhatna az erdők szerkezeti és fafaji diverzitásának növeléséhez és hosszú távú ellenállóképességének biztosításához. Különösen igaz ez az éghajlatváltozásra érzékeny faállományokra – így a hazai bükkösökre is –, amelyeket vagy örökerdő üzemmódban vagy faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódban kellene kezelni. Emellett hangsúlyozni kell, hogy a biodiverzitás-védelem csak akkor valósul meg, ha nem a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú területek (lásd következő rész) átsorolásával történik meg a növekedés, és az örökerdő-gazdálkodás kíméletes módon, a biológiai sokféleség megőrzésére is különös figyelmet fordítva valósul meg.

Változatos erdőszerkezetű örökerdő. Frank Tamás felvétele

Faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód

Az erdők ökológiai működése szempontjából kulcsfontosságú szerepe van azoknak az erdőterületeknek, ahol a faanyagtermelés nem cél, a beavatkozások csak természetvédelmi, illetve erdővédelmi célokat szolgálnak. Magyarországon ennek legjobban a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód felel meg, de ennek aránya szintén alacsony, összesen 5%, míg az Európai Unióban átlagosan 8% a gazdálkodás alól kivont erdők aránya. Annak tükrében különösen alacsonynak tűnik ez az arány, hogy a védett erők aránya hazánkban 24%, a Natura2000-es erdők (Európai Uniós védettség) aránya pedig – a védett erdőkkel átfedésben – 42%.

Azonban éppen ezek a faanyagtermelést nem szolgáló erdők képesek biztosítani azokat a lassú folyamatokat – például a nagyméretű holtfa felhalmozódását vagy a természetes szerkezet kialakulását –, amelyek más üzemmódokban csak korlátozottan jelenhetnek meg. Ezt a funkciójukat – és egyéb védelmi, pl. talajvédelmi funkciójukat – csak akkor tudják megőrizni, ha tényleg nem történik bennük gazdasági célú fakitermelés. Az ilyen besorolású erdőterületek arányának növelése jelentősen növelhetné egy táj biológiai sokféleségét. Erre elsősorban az idős, pl. 150 évnél idősebb erdőrészletek esetében lenne nagy szükség, amelyek sajnos elég gyorsan tűnnek el a hazai tájból (lásd: Gálhidy László: Szentélyerdők, https://szentelyerdo.wwf.hu/ ), és az olyan unikális élőhelyek esetében, mint az alföldi erdősztyepp-erdők, amelyek már eredeti kiterjedésük több, mint 90%-án elpusztultak. Emellett fontos, hogy ezt a besorolást kapják azok az erdők is, ahol a faanyagtermelés a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt nem megtérülő, vagy a talaj épségét veszélyezteti.

Jelen írásnak nem a témája, de meg kell említeni a túlszaporodott erdei nagyvadállományt, ami taposásával, magfelszedésével, rágásával az erdő természetes regenerációs folyamatait gátolja, elszegényíti a növényzetet, vagy teljes egészében eltünteti a lágyszárúszintet, kedvezőtlen hatást gyakorol a fafajösszetételre. Hosszútávon a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú, talajvédelmi erdők pusztulásához vezethet, hogy a túlzott vadlétszám hatása (taposás, rágás, túrás) talajeróziót okoz és teljesen meggátolja a véderdő fáinak megújulását. Továbbá az örökerdő-gazdálkodás bevezetése elé jelentős (általában költséges, munkaigényes) akadályt gördít a fák természetes úton, magról történű megújulásának akadályozásával és az ígéretes, fiatal fácskák törzsének kiterjedt hántásával.

Kíméleti területek, természetes erdőszerkezeti elemek

Természetvédelmi szempontból az egyik legfontosabb kérdés az, hogy az erdőművelés során mennyire hagy az erdőgazdálkodó teret a természetes erdődinamikai folyamatok működésének, amelyek kialakítják a természetes erdők jellegzetes szerkezeti elemeit. Az idős, nagyméretű faegyedek, a fán lévő mikroélőhelyek (odvak stb.) sokfélesége, az álló és fekvő holtfa jelenléte, a fafajgazdagság, valamint a változatos kor- és méreteloszlás mind olyan elemek, amelyek a természetes erdőkben alapvetőek, a gazdálkodás alatt álló erdőkben viszont gyakran hiányoznak vagy csak kis mennyiségben vannak jelen. Ezért fontos, hogy egy erdős tájban legyenek nagykiterjedésű, gazdálkodás alól kivont területek is. Ilyenek lehetnek a faanyagtermelést nem szolgáló erdőrészletek nagyobb tömbjei, amikről már szó volt, de ide tartoznak az erdőrezervátumok, illetve az olyan, akár ezer hektárnál is nagyobb vadonok, mint a Csarna-völgy a Börzsönyben.

Holtfa visszahagyása. Frank Tamás felvétele

A gazdálkodás alatt álló erdőkben (üzemmódtól függetlenül), egy adott erdőrészlet 5-10%-án ún. kíméleti területeket lenne szükséges kijelölni. Ezeken a területeken a természetes erdődinamikai folyamatok megvalósulhatnak, de emellett az ökológiai szempontból érzékeny területek – például vizes élőhelyek, vízmosások, sziklakibukkanások, sekély talajú vagy változatos erdőszerkezetű területek, barlangok – célzott védelme is biztosítható. Ezeken a kis kiterjedésű (~0,05-2 ha) foltokon a faanyagtermelés elhagyása lehetővé teszi olyan mikroélőhelyek fennmaradását, amelyek az erdei biodiverzitás szempontjából kimagasló jelentőséggel bírnak. A kíméleti területek kijelölése illeszkedik az úgynevezett lépőkőelmélethez (Ulrich Mergner: Trittsteinkonzept), amely szerint a kis kiterjedésű, de jól elhelyezett élőhelyfoltok kulcsszerepet játszanak a kezelt táj ökológiai összekapcsoltságában.

Szintén a gazdálkodás alatt lévő erdőterületeken a természetes erdőszerkezeti elemek visszahagyása és fenntartása jelentősen növeli az adott erdő biodiverzitását. Ilyenek pl. az idős, nagyméretű faegyedek, famatuzsálemek, amelyek védelmét meg kell erősíteni, pl. ezeket habitat-faként (élőhelyfaként) kijelölni, védeni szükséges. Emellett mind a fekvő mind az álló holtfa visszahagyása nagyon fontos. Az erdőben élő élőlények – növények, gombák és állatok – legalább fele az életciklusának egy szakaszában, vagy akár teljes egészében a holtfához kötődik. Holtfa hiányában nemcsak egyes fajok tűnnek el, hanem az erdei táplálékhálózatok és lebontási folyamatok is egyszerűsödnek. A holtfa mennyiségének növelése az erdők ökológiai stabilitásának egyik alapfeltétele. Ez a visszahagyásos szemlélet megegyezik a világszerte elterjedt erdőművelési irányzattal, amit angolul retention forestrynek hívnak.

Tovább olvasom