Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)

Mi lenne, ha egy új ipari park, lakópark vagy logisztikai központ engedélyezésének feltétele nemcsak a környezeti terhek minimalizálása, hanem egy természetes élőhely-helyreállítás finanszírozása lenne? – teszi fel a kérdést az alternativenergia.hu. Az Egyesült Királyságban már működik egy olyan rendszer, amely előírja, hogy a fejlesztések után a természetnek mérhetően jobb állapotban kell lennie, mint korábban volt. A szabályozás új forrásokat teremt a biodiverzitás védelmére és helyreállítására, miközben nem akadályozza a gazdasági fejlesztéseket. Gyura Gábor, a Magyar Fenntartható Befektetési és Pénzügyi Egyesület vezetője szerint a brit tapasztalatok alapján érdemes feltenni a kérdést: hozzájárulhatna-e egy hasonló modell a magyarországi élőhelyek helyreállításának finanszírozásához is?

Egyes számítások szerint Magyarországon naponta 11–13 futballpályányi terület tűnik el a természetes körforgásból, és ez ráadásul nagyrészt a természetes élőhelyek rovására történik. E „betonozási” jelenség, a zöldterületek beépítése elsősorban új épületekhez, illetve a hozzájuk kapcsolódó infrastrukturális beruházásokhoz kapcsolódik. Némileg paradox módon, ha például lakópark-, szálloda- vagy irodafejlesztésekről van szó, akkor a fejlesztők azt mindig „zöldnek” pozicionálják. A lakóparkok elnevezéseiben például végtelen kreativitás jelenik meg a „green”, „zöld”, „garden” és egyéb rokonértelmű szavak halmozásával, de ugyanígy az irodáknál is köztudott, hogy a bérlők kifejezetten keresik a lehetőleg valamilyen nemzetközi minősítés által is alátámasztott zöld jellemzőket, ezért aztán az épületek környezetbarát jellemzői az értékesítési kommunikációban is markánsan megjelennek.

Azonban, hacsak nem valamilyen különösen körültekintően végzett, barnamezős fejlesztésről van szó, akkor a fejlesztések egyik fájdalmas következménye a természetes élőhelyek, a biodiverzitás valamint az ökoszisztéma-szolgáltatások pusztulása. Azt pedig egyre több gazdasági elemzés mutatja ki számszerűen, hogy a természet degradációja kőkemény, a GDP-ben is jelentkező probléma, és messze nem csak az agráriumban és az élelmiszeriparban, hiszen szinte minden gazdasági ágazat rá van utalva a természet „szolgáltatásaira”.

Vannak szabályaink, csak épp nem igazán korlátoznak

Mind Magyarországon, mind Európa lényegében összes országában léteznek beruházásokra vonatkozó, a természeti hatásokat kontrollálni célzó szabályozások. Hazánkban a nagyobb volumenű vagy fokozott környezeti kockázattal (például jelentős talajterheléssel, levegőszennyezéssel) járó beruházások esetén kötelező környezeti hatásvizsgálatot vagy előzetes vizsgálatot lefolytatni, mely ki kell, hogy terjedjen a tervezett fejlesztés élővilágra, biológiai sokféleségre gyakorolt hatásaira is.

Kifejezetten az ingatlanfejlesztéseknél említendő, hogy egy 2024-ben hozott rendelet szerint zöldfelületi tanúsítvány szükséges az 5000 m² összes hasznos alapterületet meghaladó kiemelt beruházások esetében. A beruházás nem kaphat használatba vételi engedélyt, ha nem ér el legalább közepes minősítésű tanúsítványt. Ez utóbbi minősítés eléréséhez pedig a beruházásnak megfelelő mennyiségű és minőségű növényzetet kell tartalmaznia – különösen fákat és cserjéket –, amelyek bizonyítottan javítják a mikroklímát, szén-dioxidot kötnek meg, valamint hosszú távon fenntartható, helyi viszonyokhoz alkalmazkodó zöldfelületet alkotnak.

E cikkben még távolról sem próbálunk meg teljes körű hazai jogszabályi áttekintést adni vagy éppen azok hatásosságát értékelni, de valószínűleg nem alaptalanul alakult ki olyan érzésünk, hogy e szabályokat pont a legsúlyosabb esetekben nem alkalmazták kellő alapossággal. Elég, ha csak a gödi Samsung gyár folyamatos bővítéseire gondolunk, melyek esetében az illetékes kormányhivatal környezet- és természetvédelmi főosztálya rendre megállapította, hogy az üzem létesítésének és bővítésének jelentős környezeti hatása nincs, környezeti hatásvizsgálat lefolytatására nincs szükség.

A gazdasági közvélekedésben a fejlesztésekhez kapcsolódó környezetvédelmi korlátozásoknál a legfőbb érv mindig a növekedés szokott lenni. „Igen, persze, fontos a természet; csak épp ez vagy az a kiemelt beruházás nagyon fontos, rengeteg munkahelyet teremthet, adóbevételeket termelhet.” Éppen ezért érdemes tanulmányozni olyan megoldásokat, ahol törekedtek a piackonform, de ökológiailag mégis ambiciózusabb szabályozás kialakítására.

Amikor a beruházások gyarapítják a természetet

Az egyik legérdekesebb kezdeményezés a brit Biodiversity Net Gain (BNG) rendszer. Ennek célja, hogy a fejlesztések eredményeként a természetes élőhelyek mérhetően jobb állapotban maradjanak fenn, mint a beruházás megkezdése előtt voltak. Az Egyesült Királyságban a BNG jogszabályi kötelezettség: a fejlesztőknek legalább 10%-os nettó biodiverzitási nyereséget kell elérniük egy-egy beruházásnál. Más szóval, a fejlesztés után több vagy jobb minőségű természetes élőhelynek kell léteznie, mint a fejlesztés előtt.

A rendszer alapja a biodiverzitás standardizált mérése. Az élőhelyek biodiverzitási értékét úgynevezett biodiverzitási egységekben fejezik ki, amelyek száma több tényezőtől függ, például az élőhely méretétől, minőségétől, típusától és elhelyezkedésétől. A fejlesztések során – például amikor fákat vágnak ki, lebetonoznak zöldfelületeket – ezek az egységek csökkennek, míg élőhely-helyreállítási vagy élőhely-fejlesztési tevékenységekkel új egységek hozhatók létre. A szükséges számításokat egy hivatalos biodiverzitási-számítási módszertan alapján kell elvégezni. (Egyes elemeiben egyébként hasonlít erre a fent említett magyarországi zöldfelületi tanúsítvány szabályozás is.)

Egyes fejlesztések mentesülnek a követelmények alól, de általánosságban minden nem mentesített fejlesztésnek teljesítenie kell a 10%-os nettó biodiverzitási nyereséget, még egy naperőmű kialakításának vagy akár egy kisebb lakóingatlan-fejlesztésnek is.

Csak végső esetben lehet pénzzel kiváltani a természetvédelmi kötelezettséget

A fejlesztőknek először törekedniük kell arra, hogy a fejlesztés helyszínén elkerüljék vagy minimalizálják a biodiverzitás csökkenését. A BNG három módon teljesíthető, meghatározott sorrendben.

1. Elsőként lehetőleg a fejlesztési területen belül kell létrehozni vagy javítani az élőhelyeket.
2. Ha ez nem elegendő, akkor a fejlesztő a fejlesztési területen kívül hozhat létre biodiverzitási „nyereséget” saját területén, vagy vásárolhat ún. off-site biodiverzitási egységeket a piacon.
3. Amennyiben a BNG sem helyben, sem off-site módon nem teljesíthető, végső megoldásként a fejlesztőnek állami biodiverzitási krediteket kell vásárolnia.

Ezt a sorrendet a szabályozás „biodiverzitásihaszon-hierarchiának” nevezi.

A létrehozott vagy fejlesztett élőhelyeket legalább 30 évig fenn kell tartani, és már a tervezési engedély megszerzéséhez igazolnia kell a fejlesztőnek, hogy miként fogja teljesíteni a BNG-követelményeket. A hatóságnak pedig ezt a tervet jóvá kell hagynia, mielőtt a fejlesztés megkezdhető lenne.

Mi ebben a jó?

Ökológiai szempontból a legfőbb előny persze a „nettó plusz 10 százalék” elv, miszerint nemcsak, hogy rontani nem szabad, hanem egyenesen javítani kell a természet állapotán, minden egyes fejlesztés esetén. Ráadásul itt nem valamilyen véletlenszerű „faültetési” kampányról van szó: a biodiverzitási haszon számítására fejlett módszertan van, és 30 évig kell biztosítani a természeti élőhely fenntartását.

De a szabályozás mindezt piacbarát módon próbálja meg elérni. Ahogy említettük, ha a fejlesztő számára nem lehetséges teljes mértékben helyben elérni a szükséges javulást, akkor akár máshol is finanszírozhatja azt. Ez pedig igencsak életszerű: lehetséges, hogy helyben egyszerűen nincs fizikailag kellő hely, minőségileg alkalmas terep, viszont az ország egy másik területén valamilyen, ökológiai szempontból nagyon értékes fejlesztés valósítható meg, például egy tőzegláp helyreállítása.

A rendszer pedig a földtulajdonosok vagy akár környezetvédő szervezetek számára is lehetőséget teremt új bevételi források kialakítására. Azok, akik vállalják élőhelyek létrehozását vagy fejlesztését, off-site biodiverzitási egységeket értékesíthetnek a fejlesztők számára. Így a BNG-rendszer a természet helyreállítására úgy teremt belső piaci finanszírozást, hogy közben egy szabályozott biodiverzitási piacot is elindít. A finanszírozható természeti projektek egy interneten elérhető térképen követhetőek.

És mi van a „búcsúcédulákkal”?

A BNG harmadik eleme, a kreditek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy nem pusztán egy újabb kompenzációs rendszerről van-e szó. A klímavédelemben ismert önkéntes carbon kreditek (melyekkel vállalatok kompenzálják saját emisszióikat azáltal, hogy valamilyen hitelesített, elkerült emisszióval járó projektet finanszíroznak) gyakran kapnak kritikát zöld körökben. Az angol BNG-ben szereplő biodiverzitási kreditek esetében azonban a carbon kreditekkel kapcsolatos aggályok kevésbé merülnek fel.

Egyrészt, a törvény egyértelműsíti, hogy csak végső esetben választható „menekülőutat” jelentenek. A szabályozási hierarchia egyértelműen a helyi, a fejlesztés környezetében megvalósuló természeti javítást ösztönzi, és ha ez nem lehetséges, akkor is a közvetlen természet-helyreállító projektet finanszírozása következik a logikai sorban.

Az is fontos, hogy a biodiverzitási krediteket a környezetvédelmi minisztérium nevében értékesítik, a befolyó forrásokat pedig kizárólag élőhelyek létrehozására vagy javítására fordíthatja a minisztérium, melyről évente publikus jelentés készül.

Angliában sincs kolbászból a kerítés

Sikeres-e a szabályozás? A környezetvédelemmel foglalkozó szervezetek a pozitív hatásokat hangsúlyozzák, de azért látszanak még gyermekbetegségek is. A britek sem szentek: sok új fejlesztés próbál kibúvót találni és valamelyik jogszabályba foglalt mentességre hivatkozva elkerülni a szabályozást. A fejlesztések gyakran még nehezen „párosíthatók” az ország egyéb részein található, természet-helyreállító projektekkel (idő kell ez utóbbiak tervezéséhez is), emellett pedig a helyi önkormányzatok tervezési-engedélyezési osztályai sem mindig rendelkeznek elegendő kapacitással az igények gyors feldolgozására.

Egyes számítások szerint egyelőre évi 10 000 hektár alatt van a helyreállított területek összessége, ami még messze nem elegendő ökológiai szempontból. Pozitívum viszont, hogy több ezer új munkahelyet is teremtett a program. Mindenesetre a brit kormány a tapasztalatok fényében finomítani készül a szabályozáson.

De működhetne-e valami hasonló Magyarországon?

Nem meglepő módon úgy érvelünk, hogy igen! Képzeljük csak el, hogy egy nagy logisztikai központ vagy éppen bevásárlóközpont fejlesztője a Tisza menti vizes élőhely-helyreállítás finanszírozásával teljesítse a kötelezettség egy részét (miután a helybeni lehetőségeket maximálisan kimerítette), ezáltal hozzájárulva hazánk egyik legfontosabb környezeti válságának megoldásához is.

Márpedig a következő években is nagy volumenű ingatlan- és egyéb infrastrukturális beruházásokra számíthatunk, azaz a „betonozás” folytatódni fog, miközben a természetes élőhelyek védelmére, fejlesztésére és fenntartására még a remélt uniós források elérése mellett is lényegesen többet kellene költeni, mint korábban. Az Ökológiai Kutatóközpont becslése szerint a hazai zöldfelületeket tekintve mintegy 6 millió hektár van kedvezőtlen vagy nagyon rossz állapotban, ahol az ökoszisztéma-szolgáltatások szintje nem megfelelő.

Legalább négy jó érv van amellett, hogy a brit modellhez hasonlóan itthon is a fejlesztések engedélyezésébe „kódoljuk” a biodiverzitás javítását, az élőhelyek helyreállításának finanszírozását.

1. Igazságos, mert azoknak kell fizetniük a természet helyreállítását, akik a fejlesztéseikkel a természetet terhelik.
2. Biztosítja a finanszírozást, mert elvileg minden egyes, a természetet terhelő fejlesztés automatikusan együtt jár a szükséges természeti beruházások elvégzésének vagy annak finanszírozásának kötelezettségével. (Ez erősebb garancia, mint ha egy ország csak a központi költségvetésből, más közpolitikai célokkal versenyezve finanszírozná az élőhelyek védelmét, hiszen akkor a ráfordítások nem feltétlenül tartanak lépést a „betonozás” ütemével.)
3. Olyan élőhely-helyreállító projektek kapnának magánforrásokból finanszírozást, amelyek alapesetben nem „bankképesek”, általában nem képesek egy banki kölcsön törlesztéseit kigazdálkodni. Az élőhely-helyreállítás ugyanis tipikus közjószág-jellegű tevékenység: a hasznok jelentős része nem annak a szereplőnek jelentkezik, aki a beruházást finanszírozza, ezért a piac önmagában alulfinanszírozza ezeket a projekteket.
4. Egy BNG-típusú szabályozás ráadásul praktikusan is jól bevezethető lenne, hiszen például fokozatos alkalmazást is el lehetne képzelni, kezdve a legnagyobb fejlesztésekkel, majd haladva az egyre kisebb projektekig.

Nem utolsósorban jót tenne a társadalmi tudatosságnak is. Ráirányítaná a figyelmet arra, hogy még a gazdaságilag hasznos beruházásoknak is jócskán lehetnek jelentős negatív környezeti externáliái, amelyeket a biodiverzitási piac logikája legalább részben visszaterhelne a környezetterhelőkre. Ám nem megsarcolva, hanem időtálló környezeti érték létrehozására, védelmére kötelezve őket.