Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)

A Velencei-tó vízszintje történelmi mélypontra süllyedt, de a probléma túlmutat a vízhiányon. Dr. Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszékének egyetemi docense szerint a jelenlegi helyzet nem csupán egy természeti rendszer válságát, hanem a tó köré épült használati és fejlesztési modell korlátait is megmutatja – írja az alternativenergia.hu. Az okleveles tájépítészmérnök, élővilágvédelmi és tájvédelmi szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy egy természeténél fogva változékony sekély tó jövője nem kizárólag a vízpótláson múlik, hanem azon is, képesek vagyunk-e a klímaváltozás korában a tóhasználatot és a tájkezelést a természeti adottságokhoz igazítani.

2026. június 20-án 19 órakor az agárdi vízmérce 52 centimétert mutatott, ami egy centiméterrel alatta van a 2022. szeptemberében mért, korábbi legkisebb vízállásnak (2022.09.23.). A nyári intenzív párolgási időszak azonban még előttünk áll, ezért számottevő csapadék és utánpótlás nélkül ez az új negatív rekord jó eséllyel rövid életű lesz. Ha a következő hónapokban az elmúlt száraz nyarakhoz hasonló, havi 6–8 centiméteres nettó vízszintcsökkenéssel számolunk, akkor ősz elejére akár 30 centiméter körüli vízállás is kialakulhat, tehát a „rekord” 20 cm-rel is megdőlhet. Ez akár több kisebb tómedencére szakadást, újabb halpusztulást, katasztrófaturizmust jelenthet. Ez nem hivatalos előrejelzés, hanem egy kedvezőtlen, de a jelenlegi kiinduló helyzetből levezethető forgatókönyv.

A Velencei-tóról alacsony vízállás idején könnyű úgy beszélni, mintha egy megszokott vízfelületből egyszerűen „hiányozna” valamennyi víz. A közbeszéd ilyenkor többnyire vízszintadatokra, kiszáradási félelmekre, vízpótlási lehetőségekre és a turisztikai használat nehézségeire szűkül. Ezek valós kérdések, de önmagukban nem írják le pontosan, mi történik egy sekély, erősen átalakított, klímaérzékeny tóval.

A Velencei-tó nem medence, hanem változékony sekély tó

A Velencei-tó alacsony vízállását nem lehet jól értelmezni anélkül, hogy először tisztáznánk: milyen karakterű tóról van szó. A tó átlagos mélysége mindössze körülbelül másfél méter, vagyis nem egy nagy víztömegű, mély állóvíz, hanem sekély tó. Ez önmagában meghatározza a működését: a víz gyorsabban melegszik, a párolgás hatása erőteljesebben jelentkezik, a szél könnyebben átmozgatja a víztestet, és a vízszint változásai látványosabban jelennek meg a part menti zónákban. Limnológiai értelemben szinte az egész tó a parti zónához tartozik, amelyet potenciálisan teljesen beboríthat a mocsári növényzet (nádas, gyékényes, káka).

Természetes vízforgalma alapján a Velencei-tó olyan rendszer, amelynek működéséhez a változékonyság, vízszintingadozás, szélsőséges években pedig akár az időszakos kiszáradás lehetősége is hozzátartozik (ún. szemiasztatikus tó). A kontinentális klímán, egy kis vízgyűjtőterülettel rendelkező sekély, szikes tótól ez várható, ezt mutatja a történelem is, ezek a táj természeti alapjai, ez a realitás. A klímaváltozás a kisvizes állapotokat gyakoribbá teszi, ezzel is számolni kell, ez is realitás.

Hogyan alakítottunk ki egy üdülésre optimalizált állandóságot?

A Velencei-tóról sokan ma olyan tóképet őriznek magukban, amelyben a vízpart strandolásra, horgászatra, csónakázásra, sétára, nyaralásra alkalmas, viszonylag kiszámítható tér. A tó mai képe, nyíltvizes jellege és rekreációs használata nagyrészt tudatos vízgazdálkodási, tószabályozási, és turisztikai fejlesztési folyamatok eredménye.

A 19–20. századi beavatkozások — a lecsapolási és vízszintszabályozási kísérletek, a Dinnyés–Kajtor-csatorna és zsilip, majd később a vízpótlást szolgáló víztározók (Zámoly és Pátka) — fokozatosan abba az irányba hatottak, hogy a tó vízjárása szabályozottabbá váljon. Ha a vízszint állandó, akkor ez már könnyebben megtehető a mederrel és a parttal. A 20. század második felében ehhez társult tehát a kifejezetten rekreációs célú tószabályozás: kotrások, partvédőművek, feltöltések, kikötők, strandok formálták át a tó medrét és a partját. A fejlesztések célja érthető volt: fürdésre, vízi sportokra, horgászatra és üdülésre alkalmasabb tó létrehozása egy olyan térségben, amely Budapesthez is közel fekszik. Ha a vízszint, a part és a meder is állandó, már semmi akadálya nincs a parti területek teljes beépítésének, hiszen a természet változékonyságától sikerült „megszabadulni”.

A tájalakítás következménye az is lett, hogy a társadalom fokozatosan hozzászokott egy erősen átalakított, mesterségesen kontrollált, tókarakterhez. A nyílt vízfelület, a használható strand, a megszokott, állandó partvonal és az állandóbb, tartósan magasra erőltetett vízszint sokak szemében a „normális” Velencei-tó képévé vált. Ezért félrevezető, ha a mai alacsony vízállást csak úgy értelmezzük, mintha a tó egy korábbi, természetes és stabil állapotból „romlott volna el”. A klímaváltozás (különösen a fokozott nyári párolgás) nem egy teljesen változatlan, természetközeli rendszert billent ki az egyensúlyából, hanem egy eleve átalakított tájat tesz próbára.

Az alacsony víz nem csak veszteség: ökológiai folyamatokat is láthatóvá tesz

Az alacsony vízállásról szóló közbeszédben gyakran összecsúszik több, valójában külön kezelendő jelenség: a vízhiány, a strandok, kikötők és horgászhelyek használhatósága, a vízminőségi kockázat, a halpusztulás, a szokatlan tájkép és a tó ökológiai állapota. Egy sekély, elsődlegesen üdülési célra használt tó esetében a visszahúzódó víz egyszerre okozhat nagyon is valós használati és gazdasági problémákat, miközben bizonyos pozitív élőhelyi változásokat, ökológiai folyamatokat fel is erősíthet.

A 2021–2022-es alacsony vízállás idején több kedvezőtlen jelenség is jelentkezett. Halpusztulási események történtek, amelyek hátterében oxigénhiány és ammóniafelszabadulás állt, és a sekély, gyorsabban melegedő víz a fürdővízminőség szempontjából is kockázatot jelenthetett. Ezeket nem érdemes relativizálni: egy intenzíven használt üdülőtónál a vízminőség, a halállomány állapota és a fürdésre alkalmas partszakaszok eltűnése valós társadalmi-gazdasági következményekkel jár. Ugyanakkor a halpusztulási adatok azt is mutatták, hogy nagy számban nyíltvízi vagy idegenhonos fajok érintettek, míg például a szabályozás előtti mocsaras tókarakterre jellemző csuka esetében csak csekély pusztulást jeleztek.

Ezzel párhuzamosan a növényzet és a madárvilág egyes elemei gyorsan reagáltak az új vízviszonyokra. Az alacsonyabb vízszint kedvezett a mocsári növényzet terjedésének: 2021 nyarán látható volt többek között a tengermelléki káka és a nád terjedése a mederben, homokos partszakaszokon iszapnövényzet jelent meg, és szikes parti növénytársulások fajai is előfordultak kiszáradó mederrészeken. Ezek a folyamatok arra utalnak, hogy a tó bizonyos részei a szabályozás előtti, nádasabb-mocsarasabb, kisebb nyíltvízfelületű, természetközeli karakter felé mozdulhatnak el, elindult a spontán regeneráció.

A madárvilágban is voltak ilyen jellegű, gyorsan érzékelhető változások. Az akkori megfigyelések szerint nőtt azoknak a fajoknak a szerepe, amelyek éjszakázó- vagy telelőhelyként használták a tavat, és a sekélyebb, iszaposabb, nyílt parti zónák bizonyos partimadaraknak kedveztek. A fokozottan védett gólyatöcs 2021-es magas költőállománya különösen látványos volt, és a gulipán számára is kedvezőbb feltételek alakultak ki. 2026-ban ismét megfigyelhető ez a tendencia, szinte minden partszakaszon lehet táplálkozó gólyatöccsel találkozni. Ezzel együtt a nyugati medence nagyobb nádasainak kiszáradása egyes gémfélék költőhelyeit kedvezőtlenül érintette, részben a vaddisznó általi zavarás, illetve predáció fokozódása miatt.

Ezért az alacsony vízállást nem pontos automatikusan ökológiai katasztrófaként leírni, a természeti értéket és egyúttal ökoturisztikai vonzástényezőt jelentő madárvilág és a vízminőségi szempontból kulcsfontosságú mocsári növényzet szempontjából néhány évente egy hasonlóan alacsony vízállás kifejezetten kívánatos.

A válság valódi tétje: rugalmatlan tóhasználat egy változékony rendszerben

A Velencei-tó alacsony vízállása azért vált ki ilyen erős társadalmi reakciókat, mert nemcsak természeti folyamatokat érint, hanem egy megszokott tóhasználati rendszert is. A tó köré olyan rekreációs, turisztikai és gazdasági elvárások épültek, amelyek nagyrészt magasabb, stabilabb vízszintet, nagyobb nyílt vízfelületet, fürdésre alkalmas strandokat, használható stégeket, horgászhelyeket és esztétikailag megszokott partképet feltételeznek. Amikor a víz tartósan visszahúzódik, nemcsak a meder válik láthatóvá, hanem az is, hogy ezek a használatok mennyire érzékenyek a tó természetes változékonyságára.

A Velencei-tó esetében a leginkább kockázatos használatok éppen azok, amelyek a szabályozottabb, nyíltvizesebb, rekreációs tóképre támaszkodnak: a strandolás, a fürdés és a horgászat. Ha a strand nem használható, ha a horgászat feltételei romlanak, ha a part menti látvány nem felel meg a nyaralók elvárásainak, az közvetlenül érinti a helyi szolgáltatókat, vendéglátást, szálláshelyeket, és a térség általános megítélését.

Ezzel szemben azok a tevékenységek, amelyek jobban illeszkednek a tó eredeti, természetközelibb karakteréhez — például a természetvédelmi célú kezelés vagy az ökoturizmus, számos sportág — kevésbé függnek attól, hogy a tó minden évben ugyanazt a vízszintet és tájképet nyújtsa.

Vízpótlás helyett/mellett: alkalmazkodó tóhasználat és táji gondolkodás

A Velencei-tó jövőjéről szóló vitában a vízpótlás megkerülhetetlen kérdés, de tüneti kezelés, önmagában nem ad választ arra, hogyan lehet hosszú távon együtt élni egy sekély, vízszintingadozásra hajlamos tóval. Rövid távon lehetnek olyan helyzetek, amikor vízgazdálkodási beavatkozásokkal enyhíteni kell a legkritikusabb állapotokat, különösen vízminőségi, természetvédelmi vagy használati kockázatok esetén. De ha a cél kizárólag az, hogy mindenáron visszaállítsunk egy megszokott vízállást és tóképet, akkor újra ugyanabba a zsákutcába kerülünk: egy változékony rendszert próbálunk változatlannak kezelni. Ez garantált csalódást fog jelenteni, nem reális és nem képviseli a fenntarthatóságot, az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodást, a biodiverzitás védelmét.

Ezért hosszú távon a kérdés nem az, hogy honnan, milyen költséggel, illetve mekkora infrastrukturális fejlesztéssel lehet vizet hozni a tóba (szóba került a Duna, a karsztvíz, tisztított szennyvíz, a Császár-víz tározóinak felújítása stb.), hanem az, hogy szeretnénk-e fenntartható, bölcs tájhasználatot. A sekély, klímaváltozásnak kitett tavak hosszú távú használata csak rugalmas rendszerben képzelhető el, amely figyelembe veszi a természetes karaktert és dinamikát, a szukcessziós folyamatokat, az eredeti értékes élővilágot, vízgyűjtő és táji léptékben gondolkodik. Ehhez stratégiai tervezés, széles körű összefogás, szervezeti, jogi és gazdasági alapok (felmerült egy Velencei-tó törvény) szükségesek.

Az alkalmazkodás ezért nem egyetlen látványos beavatkozást jelent. Inkább szemléletváltást: a vízgyűjtőn történő vízmegtartás erősítését (nem víztározókban, hanem a talajban), a part menti zónák ökológiai állapotának javítását, partvédőművek felülvizsgálatát és parti élőhely-helyreállítást, a strand- és horgászati használat kockázattudatosabb tervezését, valamint olyan turisztikai kínálatot, amely nem kizárólag a magas vízállású, nyíltvizes üdülőtó képére épül. Ez nem azt jelenti, hogy le kell mondani a tó üdülési szerepéről. Azt jelenti, hogy ezt a szerepet nem lehet egy optimálisnak tekintett, fix állapothoz erőltetni és a tó természetes működésétől függetlenül fenntartani.

Ugyanilyen fontos a kommunikáció is. Amíg a Velencei-tóról főként úgy beszélünk, hogy „eltűnt a víz” és „vissza kell állítani a régi állapotot”, „katasztrófa van”, addig az alkalmazkodás megértése, társadalmi támogatottsága is gyenge marad. Pontosabban kellene elmagyarázni, hogy az alacsony vízállás nem minden elemében rendkívüli vagy természetellenes, de a klímaváltozás, a vízgyűjtő állapota és a tó köré épült rugalmatlan használati rendszer miatt nagyon is komoly kockázat.

A természetfotózás, különösen a természetvédelmi fotózás jó lehetőséget kínál erre, hiszen fényképekkel nem csak a száraz partok, hanem azok benépesülő madárvilága, az élőhelyek átrendeződése is bemutatható, megszerettethető. A Velencei-tó élővilágára, jelzéseire, változásaira nemcsak veszélyként érdemes tekintenünk: megmutatják a természet saját dinamikáját, törvényszerűségeit, és arra figyelmeztetnek, hogy az tájhasználati alkalmazkodás feladata a miénk. A tavat csak a természetet nem tisztelő, ismerő emberi döntésektől kell megmenteni.