Zöldinfó
Gyepek vagy erdők? A tájhoz igazított megoldás lehet a kulcs
Nem mindenhol jó az erdő: a homoki fásítás kiszáríthatja a tájat.
Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)
A száraz homokhátsági tájakon az erdők nem feltétlenül javítják, hanem akár ronthatják is a vízháztartást – írja az alternativenergia.hu. Tölgyesi Csaba, a Szegedi Tudományegyetem kutatója szerint a Kiskunság és a Nyírség erdőtelepítései hozzájárulhatnak a táj szárazodásához, mert a zárt erdők csökkentik a csapadék talajba szivárgását, miközben a fák jelentős mennyiségű vizet párologtatnak el. A megoldás nem feltétlenül több erdő, hanem a táj adottságaihoz igazodó tájhasználat: a száraz homoki területeken a nyílt gyepek területe nőhetne, a vízjárta ártereken viszont kifejezetten kedvező lehet az erdők terjeszkedése. Így egyszerre javulhat a vízgazdálkodás, a biodiverzitás, és összességében erdeink területe sem csökken. A Föld szárazföldi állat- és növényfajainak mintegy háromnegyede valamilyen mértékben erdei ökoszisztémákhoz kötődik. Az erdők számos szolgáltatást nyújtanak: faanyagot, vadhúst, gombát és gyümölcsöt adnak, mérséklik a klímaváltozás hatásait, és turisztikai szerepük is jelentős. Ezek az értékek és hatások azonban csak ott érvényesülnek, ahol az erdők jól érzik magukat. Ahová nem valók, ott természetes körülmények között más élőhelytípusok jellemzőek: jól ismerjük a szavannák és sztyeppék füves pusztáit, a lápokat vagy a fátlan tundra növényzetét. E területeken, ha fákat telepítünk, azok nem tudják kifejteni jótékony hatásukat, sőt, különféle problémákat okozhatnak.
A homok mai valósága: ipari erdők, melyek még a tájat is szárítják
Ilyen konfliktusterületet jelentenek a hazánk síkvidékei, különösen a homokhátságok, azaz a Kiskunság és a Nyírség. E területek az ún. erdőssztyepp, sőt a klímaváltozás miatt egyre inkább a sztyepp zónába tartoznak. A legszárazabb hátsági részeken zárt faállományokat ipari jellegű erdőgazdálkodási módszerekkel lehet fenntartani, melyek kivétel nélkül egykorú, szinte mindig homogén fajösszetételű, gyakran idegenhonos állományokat eredményeznek. Aljnövényzetük többnyire gyér, leginkább inváziós fajokat tartalmaz. Biodiverzitás szempontjából tehát az őshonos sztyepp és erdőssztyepp élőhelyekhez képest visszalépést jelentenek. A kérdés, hogy ez megéri-e a társadalom számára gazdaságilag vagy klímavédelmi szempontból?
A homokfásítás eredeti célja a túllegeltetés miatt kialakult homokmozgások megfékezése volt, mely tulajdonképpen egy ideiglenes sikertörténetnek tekinthető, de sajnos nem egy ideális végállapotnak. A legszárazabb, magasan fekvő homokhátsági területeken a fák vízigénye nagyobb, mint amennyi csapadék formájában a területre hullik. Ez korlátozza a növekedésüket és gazdaságosságukat. E faállományok jelentős része gyenge egészségi állapotban van, a jövőbeli felújítások pedig biztosan nem fognak gazdaságilag megtérülni, sőt tűzveszélyességük miatt komoly kockázatot jelentenek. De ha nem égnek le, és nem is a gazdasági oldalról ítéljük meg őket, akkor is fennáll egy nagyon komoly negatívum: szárítják a tájat, ami a klímaváltozás miatt amúgy is száradó tájban a klímavédelmi funkciót is megkérdőjelezi.

A homoki erdők párologtatása nem növeli a csapadékmennyiséget, csak máshonnan vonja el a vizet
Homokhátságaink fátlan területei a talajvíz beszivárgási zónái – itt jut a csapadék a talaj mélyebb rétegeibe –, míg a zárt erdők alatt nincs beszivárgás. A természetes hidrológiai ciklus részeként a beszivárgott talajvíz a homokhátságok mélyedéseiben és peremterületein újra felszínközelbe kerülhetett, és táplálta a mezőgazdasági kultúrákat, az üde gyepeket és a tavakat. A fokozott faborítás ezt a vízforrást csökkenti. A termésátlagok visszaeséséhez és a tavak kiszáradásához a túlzott erdőborítás is hozzájárult. Már az 1990-es években úgy becsülték, hogy a homokfásítás a táj szárazodásának 10–15 százalékáért felelhet, és azóta ez az arány csak növekedett. A víz, amit a zárt homoki erdők elpárologtatnak, azokról a helyekről hiányzik, ahol a természetes vízkörforgás szerint kellene elpárolognia. A fák összességében nem növelik a régió párolgását, így a homoki erdők vélt párásító és csapadéknövelő hatása nem valós jelenség.
A talaj vízkészletének helyes gazdálkodása szempontjából a homokhátsági erdők területének csökkentésére van szükség. Hosszú távon ezt a természet meg is fogja tenni, de érdemes ezt időben felismerni, és megtenni a megfelelő lépéseket, melyek könnyen és gyorsan megvalósíthatók a törvényi szabályozás racionalizálásával. Szükség van például a felújítási kötelezettség eltörlésére, illetve a felújításkor előírt záródási értékek csökkentésére. E módosításokra az erdőtulajdonosok már régóta várnak.
Az extenzív legeltetés, a méhészet és az ökoturizmus is alternatívát kínálhat a veszteséges faültetvények helyett
Új, szárazságtűrőbb fafajokkal és ökotípusokkal a probléma teljes mértékben nem hidalható át. Ha csak a korábbi gyakorlatot kívánjuk velük folytatni, akkor ezek nem mások, mint áramvonalasabb szárnyak a zuhanó repülőgépen, melyekkel nagyobb sebességgel lehet végül a földbe csapódni. Lecsökkentett erdőterület és jóval nyíltabb állományok esetén azonban természetvédelmileg sem kifogásolható a déli formák ellenőrzött behozatala – amennyiben invázióveszéllyel nem járnak és a klímaváltozással spontán is megjelenhetnének, ha a terjedésük útját nem szabdalta volna fel az emberi tájhasználat.
A törvénymódosítások révén erdőborítás alól mentesülő területeken alternatív tájhasználati formákra lesz szükség, ami klimatikus, hidrológiai és talajtani szempontból száraz gyepeket jelenthet. A homok megkötésére ezek is ugyan olyan alkalmasak, mint az erdő, sőt a lágyszárúak gyorsabb növekedése miatt hamarabb is megteszik, mint a friss erdőtelepítések. A túllegeltetést azonban el kell kerülni, mert a korábbi évszázadokban ez vezetett a homokmozgásokhoz (nem a fák hiánya a tájban). A területeken extenzív legeltetés, méhészkedés vagy ökoturizmus jöhet szóba, de a művelés teljes megszüntetése is előnyös lehet azon tulajdonosok esetén, akiknek a faültevényeik ráfizetésesek voltak.
Az egykori árterek visszaerdősítése pótolhatja a homokon kieső erdőterületet
Magyarország erdőborítása azonban törvényileg nem csökkenhet. A homoki erdők helyett, alternatív megoldást kell találni. A folyószabályozások után a mentett oldalra került mélyártéri szántók egy része a homoki erdőkhöz hasonlóan gazdaságtalanul működik, és csak a kompenzációk révén éri meg a gazdáknak művelni őket. Ez össztársadalmi szinten ráfizetés.
Amennyiben visszaadjuk e területeket a víznek, a szántóföldi művelés már nem folytatható, azonban számos olyan fafaj és erdőtípus van, mely jól bírja, sőt, jóval nagyobb növekedést ér el, ha időszakosan víz borítja. Az ősi árterek vízjárásának visszaállításával jelentős erdősíthető területeket kapunk, és ezek az erdők már a korábban említett előnyök mindegyikével bírnak. A gazdaságilag jelentős faanyagtermelés mellett jó vadeltartóképesség jellemzi őket (lásd pl. Gemenc), és a fák által elpárologtatott víz párásító, hűtő és akár csapadéknövelő hatása valós, hiszen itt a többletpárologtatás az országból máskülönben elengedett vízből történne.
Zöldinfó
Nemzetközi összefogás a nagyragadozók védelméért a Kárpátokban
Március végén lezárult a Kárpát-régió nagyragadozóival foglalkozó projekt.
Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)
Március végén lezárult az összesen hat ország 11 szervezete részvételével zajló Interreg LECA (A Kárpát-régióban élő nagyragadozók védelme és a velük való együttélés támogatása) elnevezésű projekt, melyben Magyarországról teljes jogú partnerként a WWF Magyarország és a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, valamint több partnerszervezet vett részt. A 2023. április és 2026. március között futó nemzetközi projekt célja a nagyragadozók védelmének megerősítése a Kárpát-régióban – írja az alternativenergia.hu. A projekt keretében észak-magyarországi gazdáknak juttattak ragadozóbiztos villanypásztorrendszert, amelyek összesen több mint 800 haszonállat védelméhez járulnak hozzá. A projektnek köszönhetően egy gazda egészíthette ki nyája védelmét 2 kuvasszal. Összesen 100 db vadkamerával, mintegy kétmillió órán át figyelték meg az Északi-középhegység területén előforduló nagyragadozókat. Az elkészült felvételek értékes információkat szolgáltatnak a hazai nagyragadozókról és prédafajaikról.
A Kárpátok vonulatának hegységeiben mindhárom ikonikus európai nagyragadozófaj – a szürke farkas, az eurázsiai hiúz és a barna medve – őshonos. Ezek a nagyragadozók hatalmas területeken mozognak, amelyek országhatárokon is átívelnek. Míg a vadon élő állatok nem veszik figyelembe az országhatárokat, a természetvédelmi intézkedések gyakran igen. Ezért a nagyragadozók hosszú távú fennmaradásának biztosítása a Kárpátokban az egész térségre kiterjedő együttműködést igényel. Bár jogi védelem alatt állnak, ezek a fajok továbbra is számos fenyegetéssel néznek szembe, beleértve az orvvadászatot, az élőhelyek feldarabolódását, a közúti elütéseket, az intenzív földhasználatot és az ember–vadvilág konfliktusok növekedését. A megfigyelési módszerek országonként is eltérnek, ami megnehezíti az adatok összehasonlítását és a hatékony, regionális szintű együttműködést, az állományok közös kezelését.
Ez a kihívás állt a LECA nemzetközi projekt középpontjában. Az elmúlt három év során a projektben részt vevő szervezetek – hat országból minisztériumok, egyetemek, természetvédelmi hatóságok és civil szervezetek – azon dolgoztak, hogy erősítsék az együttműködést, és gyakorlati megoldásokat dolgozzanak ki a nagyragadozók megfigyelésére, az ember–vadvilág konfliktusok megelőzésére és a védett fajok elleni bűncselekmények visszaszorítására. Hazánkból a WWF Magyarország (a Szlovák- és az Aggteleki-karszt projektterület vezető partnereként) és a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság teljes jogú partnerként, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, az Agrárminisztérium és a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) pedig társult partnerként vett részt a projektben. A WWF vadkameráinak üzemeltetését a terepen az Egererdő Zrt., az Istenmezejei Vadásztársaság és Szabó Ádám természetvédelmi szakember, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa végezték.
„A nagyragadozók nem ismernek határokat, hatékony védelmük érdekében az érintett államok és a különféle szereplők közötti együttműködésre és tudásmegosztásra van szükség” – emelte ki Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője. A projekt során a kutatók és a bevont érintettek modern megfigyelési módszerek kombinációját alkalmazták, beleértve a kameracsapdázást, a genetikai elemzést és a GPS-telemetriát. A projekt teljes, együttesen 6 országot érintő területén összesen több mint 560 kameracsapdát helyeztek ki a projekt által lefedett 37 000 km²-nyi területen. A kutatók 108 állatot azonosítottak egyedileg, közülük 27-re telemetriás nyakörvet helyeztek fel, ami értékes adatokat szolgáltatott a mozgásukról, territóriumaikról és viselkedésükről. „Az aktív monitoring periódus során – 2023. március és 2025. március között – összesen 587 alkalommal rögzített a 100 darab hazai kamera valamilyen nagyragadozót, döntő többségben farkast. Medvéről 23 felvétel készült, viszont hiúzt sajnos egyetlen alkalommal sem észleltünk a vizsgált magyar területeken, még a jelenlétére utaló nyomokat sem” – tette hozzá Sütő Dávid.
A projekt során gyűjtött adatok alapján elmondható, hogy idehaza a haszonállatokban okozott károk a rendelkezésre álló adatok alapján továbbra is ritkák. Az érintett gazdálkodók azonban a megelőző eszközökkel szemben gyakran bizalmatlanok és nem rendelkeznek a kiépítésükhöz szükséges forrásokkal sem. Ennek ellenére az ember-nagyragadozó konfliktusok idehaza is jelen vannak, melyet egyrészt az illegális elejtések jeleznek, másrészt az, hogy az északi országrészben jelenleg is számos olyan terület akad, amely ugyan alkalmas lenne a nagyragadozók számára, mégis betöltetlen, így ott kedvező ökológiai hatásaikat sem tudják kifejteni. Az ember általi hatások közvetlenül befolyásolják a hazai, fokozottan védett nagyragadozók életét. A projekt ideje alatt hat farkas ember által elpusztított teteme került elő, további két állat elpusztulásának körülményeit jelenleg is vizsgálják a szakemberek. Az állatorvosi vizsgálatok igazolták, hogy egy példány egyértelműen közúti elütés áldozata lett a 21. sz. főúton.
A LECA projekt Kárpátok-szerte arra is összpontosított, hogyan segíthető elő az emberek és a nagyragadozók együttélése. A projekt több mintaterületén – köztük Magyarországon is – villanypásztorrendszereket helyeztek ki gazdálkodókhoz, medvebiztos kukákat és egyéb megelőző eszközöket teszteltek, amelyekkel csökkenthető a konfliktusok kialakulása a nagyragadozókkal. Ezeket a gyakorlati intézkedéseket határokon átnyúló területeken valósították meg, a Kiszucai-Beszkidek, a Lengyel- és Szlovák-Tátra, a Keleti-Kárpátok, valamint a Bükk és a Mátra, illetve a Szlovák- és az Aggteleki-karszt térségében. A projektben összesen több mint 22, országhatárokon átnyúló találkozót szerveztek, több mint 300 fő – helyi hatóságok, állattartók, vadgazdálkodók, természetvédelmi szervezetek és nemzeti parki munkatársak – részvételével.
-
Zöldinfó1 hét telt el a létrehozás ótaFenntartható élményközponttal bővült Székelyföld egyik legkülönlegesebb természeti kincse
-
Zöld Közlekedés1 hét telt el a létrehozás ótaVillanyautó-offenzíva: új modell gyártását indította el a Kia
-
Zöldinfó1 hét telt el a létrehozás ótaÚjabb jelentős gáztalálatot ért el a Mol Pakisztánban
-
Zöldinfó7 nap telt el a létrehozás ótaHeti árkövetés: ismét nőnek az üzemanyagárak
-
Zöld Közlekedés1 hét telt el a létrehozás ótaElektromos és plug-in hibridekkel indul Geely
