A Weddell-fókák száma fontos mutató több szempontból is: utal a jégtakaró vastagságának ingadozására és a táplálékláncokban esetlegesen bekövetkező változásokra. Egy Weddell-fóka akár harminc évig is élhet az Antarktisz jeges partjának zord vidékén, de az állomány megszámlálása mindeddig kockázatos és túlságosan költséges vállalkozás volt. Michelle LaRue, az új-zélandi Canterbury Egyetem professzora elmondta: eddig hagyományos felmérési technikákat alkalmaztak, hajóról és repülőről próbálták felmérni a fókaállományt, de ezzel a módszerben egy adott időben lehetetlen megbízható becslést adni az egész Antarktisz területére vonatkozóan.

Az eredmény pontatlan volt, ezért 2016-ban elkezdtek nagy felbontású műholdfelvételekre és önkéntes kutatók megfigyeléseire támaszkodva vizsgálódni. Több százezer kíváncsi “civil kutató” elemezte a műholdképeket, hogy kiderítsék, pontosan hol élnek és hányan vannak a fókák, valamint milyen környezeti tényezők vannak hatással az élőhelyüke. LaRue elmondása szerint a 2011-ben készült képek vizsgálata alapján arra a meglepő felfedezésre jutottak, hogy a Weddell-fókák állománya valójában csak a 40 százaléka annak a 800 ezres számnak, amelyet korábban a hagyományos módszerekkel becsültek. A jelentős különbséget nem az állomány aggasztó csökkenése magyarázza, a hátterében inkább az áll, hogy ennyire megbízhatatlanok voltak a korábbi számlálási módszerek. A fókaállományt részletező tanulmány 2021 végén jelent meg. Ebből kiderült, hogy nagyjából 202 ezer fiatal vagy felnőtt nőstény Weddell-fóka él az Antarktiszon. A hím állatok általában nem láthatók a felvételeken, mert ők jellemzően a jégtakaró alatt a területük védelmezésével vannak elfoglalva. A kutatók felfedezték azt is, hogy a Weddell-fókák az antarktiszi jégtakaró mindössze egy százalékán élnek, és körültekintően választják meg, hogy mely területeken telepedjenek le: fontos szempont számukra például, hogy a szomszédságukban milyen pingvinek és mekkora kolóniában élnek.

Az új fókaszámláló módszer kulcsfontosságú része volt az önkéntesek munkája. A jelentkezőknek műholdfelvételeket osztottak ki, és jelölniük kellett, ha a képeken fókákat észleltek. Konszenzuson alapuló algoritmust használtak, amelynek lényege, hogy minél több ember adott pozitív visszajelzést, annál hatékonyabban lehetett leszűkíteni az állatok élőhelyét – magyarázta LaRue. A módszert ma már más tudósok is használják, például az északi-sarki rozmárok állományának felmérésére.

mti