Zöldinfó

Az ÖK kutatói kimutatták az elszigetelt kis élőhelyfoltok biodiverzitás-megőrző szerepét

Az Alföldön található erdőssztyepp-foltok és kunhalmok biodiverzitását vizsgálva az ELKH Ökológiai Kutatóközpontban (ÖK) munkatársai azt találták, hogy ezen elszigetelt elhelyezkedésű élőhelyek természetvédelmi értéke kis méretük ellenére is kiemelkedő, többek között legalább százötven – részben ritkán látható, részben eddig teljesen ismeretlen – pókfajnak adnak otthont.

Létrehozva:

4 év telt el a létrehozás óta

2023-01-18

Szerző:

Vanessza

Az Alföldön számos erdőssztyepp-folt és kunhalom védi szigetként a hajdani élővilágot. Az ELKH MTI-hez eljuttatott hétfői közleménye szerint az ÖK Lendület Táj- és Természetvédelmi Ökológiai Kutatócsoportjának munkatársai a kutatás során e két erősen fragmentált – csak kis foltokban létező – élőhelytípust vizsgálták. A kiskunsági erdőssztyeppet száraz gyepek és a bennük álló kisebb erdőfoltok alkotják. Az erdők elsősorban nyárfákból állnak, a cserjeszintet galagonya- és borókabokrok alkotják, az ökológusok azonban ez alkalommal az élőhely gyepi összetevőire fókuszáltak. Emellett a kurgánokon vagy kunhalmokon található gyepeket is vizsgálták. Ezek a sztyeppi népekhez kötődő ősi temetkezési helyek több ezer évesek, és főként az Alföldön fordulnak elő nagy számban. “Eurázsiában több százezer kurgán létezik, és mivel e dombok oldala meglehetősen meredek, magasságuk pedig általában néhány méter, rendszerint alkalmatlanok voltak mezőgazdasági művelésre. Emiatt sokszor a mai napig őrzik az ősi gyepek flóráját és faunáját. Ma már mindkét vizsgált élőhely, az erdőssztyepp és a kurgánokat borító sztyeppvegetáció is csak viszonylag kis területen létezik hazánkban, és ezek adják az eredeti állat- és növényvilág egyik utolsó menedékét” – magyarázza Gallé Róbert, a kutatócsoport munkatársa, a tanulmány első szerzője.

A kutatás fő kérdése az volt, hogy e kis élőhelyfoltok mennyire képesek megőrizni az ősi, különleges élővilágot. A legtöbb esetben egészen speciális közösségek alakulnak ki e fragmentumokban. Az erdőssztyeppek területén a nyár forró, és a klímaváltozással csak egyre forróbb lesz, a tél viszont kifejezetten hideg, vagyis az évi és napi hőingás szélsőségesen nagy. E területek faunája tehát az extremitásokhoz alkalmazkodott. Ezen élőhelyeken – a kurgánokkal ellentétben – nem a mezőgazdasági művelés, sokkal inkább a faültetvények jelentik az emberi zavarás leggyakoribb formáját. Nyugat felé haladva az eredeti erdőssztyepp helyét egyre inkább átveszik a telepített nyár- és fenyőerdők, és ezek között egyre kisebb, ma már csak néhány hektáros foltokban található meg az eredeti élővilág.

“Azt vizsgáltuk, hogy a tájszerkezet hogyan hat ezen területek élővilágára. A tájszerkezetet befolyásolja az ültetett erdők kiterjedése, a szomszédos erdőssztyepp-foltok távolsága, illetve e foltok mérete, és mindez hatással van a fragmentumok biodiverzitás-megőrző képességére. Ezek az élőhelyek természetvédelmi szempontból azért értékesek, mert egy részükön sohasem történt az életközösséget teljes egészében megszüntető beavatkozás, például szántás” – ismertette Gallé Róbert. Az ÖK kutatói vizsgálatukban harminc-harminc erdőssztyepp-foltot és kunhalmot választottak ki, és felmérték, hogy milyen növények és ízeltlábúak, közöttük pókok, poloskák, méhek és darazsak élnek rajtuk. Az eredmények szerint a különböző élőlénycsoportok esetében más-más hatás érvényesül, máshogy reagálnak például a többféle élőhelyen is megtalálható generalista ízeltlábúak és a kizárólag e társulásokban előforduló specialista fajok.

A kutatók általános tapasztalata szerint mindkét vizsgált élőhelytípusban nagy a fajgazdagság, a kis méretű erdőssztyepp-foltokban például akár 150 pókfaj is él. Az egyik foltban olyan fajt is azonosítottak, amelyet több mint száz évvel ezelőtt fedeztek fel, és azóta sem mutatták ki sehol, most viszont húsz egyedet is gyűjtöttek belőle. Annak ellenére, hogy a pókok meglehetősen jól ismert állatcsoportnak számítanak, a kutatók olyan fajt is találtak, amelyet eddig senki sem írt le. “Ezek a ritka, sőt ismeretlen fajok is azt jelzik, hogy sok mindent nem tudunk még ezekről az élőhelyekről, és szinte mindig találunk valamilyen meglepő eredményt. Sok itt élő faj csak az ázsiai sztyepprégióból ismert, hiszen Magyarországon található a sztyeppek nyugati határa” – tette hozzá Gallé Róbert.

Az eredmények azt bizonyították, hogy e kis méretű és meglehetősen elszigetelt elhelyezkedésű élőhelyfoltok is jelentős biodiverzitást képesek megőrizni, ezért e fragmentumokat kiemelt természetvédelmi értékekként kell kezelni. Hatékony védelmüket azonban hátráltatja, hogy ezek a foltok nagyon kicsik és szétszórtan találhatók, miközben e térségekben folyamatosan intenzív emberi hatás éri őket. A megőrzésükhöz a lehető legkisebb mértékűre kellene csökkenteni az emberi beavatkozást – hívták fel a figyelmet a kutatók. Az eredményeket bemutató publikáció a Basic and Applied Ecology című szakfolyóiratban jelent meg.

Kapcsolódó tartalom:biodiverzitás élőhely erdő környezetvédelem Ökológiai Kutatóközpont természetvédelem

Zöldinfó

A víz megtartása lehet a kulcs az aszály ellen

Új vízgazdálkodást sürget a szakember a változó klímában.

Létrehozva:

39 perc telt el a létrehozás óta

2026-09-19

Szerző:

Vanessza

Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)

Új, a víz elvezetése helyett annak megtartására épülő, a helyi adottságokat figyelembe vevő vízgazdálkodásra és szemléletváltásra van szükség Magyarországon a klímaváltozás miatt – hangsúlyozta Timár Gábor geofizikus, az ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Biztos hang című podcastjének új adásában. A szakember rámutatott: az idei nyári hőhullámok és a Duna rekordalacsony vízállása Magyarországon egyértelműen jelzik a klímaváltozás hatásait – írja az alternativenergia.hu. Timár Gábor szerint az extrém kisvíz a folyó felső vízgyűjtő területén tapasztalható tartós hőség és csapadékhiány következménye, ugyanakkor a másik véglet sem tűnt el, továbbra is érkezhetnek nagy árhullámok, ahogy azt a 2024-es árvíz is megmutatta. Timár Gábor kifejtette: a dunai hajózást és a Paksi Atomerőmű hűtési rendszerét is egy korábbi, másfajta vízjáráshoz alakították ki. A jövőben az eddig megszokottnál gyakoribb és tartósabb kisvizekkel kell számolni, ezért Paks esetében hosszabb távon indokolt lenne hűtést kevésbé függővé tenni a Duna pillanatnyi vízhozamától.

A geofizikus szerint az Alföldön is szemléletváltásra van szükség. A 19–20. századi vízgazdálkodás célja az árvizek és belvizek gyors elvezetése volt, a melegebbé és szárazabbá váló éghajlaton azonban ez a rendszer éppen azt a vizet vezeti el, amelyre később szükség lenne. A tartós kiszáradás már a légkört is megváltoztatja: a száraz, felmelegedett levegőben a csapadék egy része elpárolog, mielőtt elérné a felszínt. A felszínközeli nedvesség hiánya pedig a zivatarok fennmaradását is nehezíti. 2022-ben még nagyjából a Duna térségében gyengültek el az Alföld felé tartó zivatarok, idén azonban már a Dunántúl középső részén is előfordult, hogy feloszlottak – magyarázta a szakember.

Timár Gábor tévesnek nevezte azt a magyarázatot, amely a csapadékhiányt a jégkármérséklő rendszer működésének tulajdonítja. A szakember szerint sokkal alapvetőbb folyamatról van szó: a kiszáradt táj egyre kevésbé képes vizet visszajuttatni a légkörbe. Timár Gábor úgy vélte, a megoldás ezért nem merülhet ki abban, hogy az aszály idején megpróbálják öntözővízzel pótolni a hiányt. A tájat kell ismét nedvesebbé tenni. Ha a növények gyökérzónájában rendelkezésre áll a víz, párologtatni tudnak, ezzel hűtik és nedvesítik a felszín közeli levegőt. Ezen keresztül meg lehet kísérelni annak a természetes körforgásnak a helyreállítását is, amely kedvezőbb feltételeket teremt a csapadék számára.

A szakértő kiemelte: a megoldást nem az aszály idején alkalmazott öntözés kiterjesztése vagy néhány hatalmas felszíni tározó jelenti, mivel a szükséges vízmennyiség meghaladja ezek kapacitását. A vizet magában a tájban, leginkább a talajvízbe juttatva kell tárolni. A cél tehát az lenne, hogy akkor fogjuk meg a vizet, amikor rendelkezésre áll – hangsúlyozta Timár Gábor. A szakember szerint a Tiszán érkező nagyobb vízhozamok egy részét ki kellene vezetni a tájba, a meglévő csatornahálózatot pedig nemcsak a belvíz elvezetésére, hanem ellenkező irányban, vízpótlásra is lehetne használni. Az alacsonyan fekvő területeken a vizet hagyni kellene beszivárogni a talajba, ahol hónapokkal később is segíthetné a növényzet vízellátását.

Ez azonban nem jelentheti azt, hogy mindenütt ugyanazt kell csinálni. A szakember egy sokkal kifinomultabb, a helyi adottságokra épülő vízgazdálkodást sürget. Meg kell ismerni, hol érdemes vizet kivezetni, milyen talajokon tud az valóban beszivárogni, hol emeli kedvezően a talajvíz szintjét, és hol okozhatna például szikesedést. Más megoldásra lehet szükség egyik és másik tájegységen, sőt akár egymáshoz közeli területeken is – magyarázta. A professzor szerint a folyók mentén is többféle helyi beavatkozásra van szükség: a Tiszán egyes helyeken szélesebb teret lehetne adni az árvíznek, a töltéseket távolabb vinni a folyóktól, hosszabb távon pedig akár a korábbi kanyarulatok egy részének helyreállítása is segíthetne lassítani a víz lefolyását és a meder bevágódását. Máshol pedig kisebb műtárgyak, zsilipek és vízkivezetések alkalmazása indokolt.

“Nem egyetlen nagy beruházás oldaná meg tehát a problémát, hanem sok, egymáshoz kapcsolódó helyi beavatkozás” – hangsúlyozta a szakember, aki a technikai megoldások mellett a szabályok átírását is sürgette. Javaslata szerint a mezőgazdasági támogatási rendszert hozzá kellene igazítani ahhoz, hogy a gyenge termőképességű területeken gazdaságilag is megérje vizet visszatartani, amely akár új művelési kategóriaként is megjelenhetne. A változáshoz emellett szükség lenne egy olyan erős tudományos háttérintézményre, amely összegyűjti a különböző vízvisszatartási kísérletek tapasztalatait, modellezi az eredményeket, és segít eldönteni, hogy a következő évben hol és hogyan érdemes beavatkozni. Timár Gábor zárásként elmondta: a feladat léptéke a 19. századi nagy folyószabályozásokéhoz mérhető, ám most a korábbi vízelvezetéssel ellentétben a víz megtartását kell elsajátítani.

Tovább olvasom