A hajó évente tíz háztartás működéséhez szükséges áramot állít elő. A Bieli-tó közlekedésébe 17 évvel ezelőtt kapcsolódott be az első napelemes katamarán, amely a kizárólag napenergiával hajtott katamaránok között a legnagyobb volt.

A hajó az akkori Expo.02 kiállításra készült, most pedig felújították, amiből az Energie Service Biel nevű áramszolgáltató is profitált. A felújítás keretében az eddigi ólomakkumulátorokat lítiumion-akkumulátorokra cserélték le. A módosításoknak köszönhetően a katamarán már nem csupán a saját működéséhez szükséges áramot állítja elő, hanem tíz bieli háztartás éves áramszükségletét is biztosítja. A megmaradó energiát ugyanis az Energie Service Biel rendszerébe táplálják. Mindezt megerősítette Thomas Mühlethaler, a Bieli-tó Hajózási Társaság ügyvezetője is. A katamarán rendszerében átlagosan évente 25 000 kilowattóra áram marad meg. Ez fedezi tíz háztartás éves áramszükségletét. Thomas Mühlethaler elmondta, hogy mindez nem tűnik soknak, de nem is akartak nagy naperőművet építeni. Szerinte az áramtermelés jövőjét a decentralizálás, például a lakóházakban vagy a gyárépületekben elhelyezett napelemes rendszerek jelentik. S a napelemes katamarán, mint önjáró erőmű, jól illeszkedik ebbe a koncepcióba.

forrás: alternativenergia.hu

Ötven éve, 1971. április 19-én állították Föld körüli pályára a világ első űrállomását, a szovjet Szaljut-1-et.

A világűr meghódítása évszázadokon át álomnak tűnt csupán, és számtalan tudományos-fantasztikus regény alapjául szolgált. A rakétarepülés és az űrhajózás elméleti alapjait a 19. század végén az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij fektette le, az első folyékony hajtóanyagot használó rakétát 1926-ban az amerikai Robert H. Goddard, a világűr elérésére képes első rakétát 1942-ben a német Wernher von Braun (a náci rakétaprogram, majd az amerikai űrprogram vezetője) építette meg.

A hidegháború idején a két nagyhatalom versenyfutása a világűrre is kiterjedt, hiszen az itt elért sikerek óriási propagandagyőzelmet is jelenthettek. Az első meneteket a szovjetek nyerték, hiszen ők lőtték fel 1957-ben az első műholdat, majd éppen hatvan éve, 1961-ben Jurij Gagarin személyében szovjet állampolgár járt először a kozmoszban. Az “űrsokk” hatására óriási erőforrásokat mozgósító Egyesült Államok 1969-ben törlesztett, amikor Neil Armstrong első emberként lépett a Holdra.

A szovjetek szerettek volna mihamarabb visszavágni, ezért úgy döntöttek, hogy űrállomást építenek. Ezt már korábban is fontolgatta mindkét űrhatalom, igaz inkább katonai céllal, s mindkét részről készültek tervek is. A szovjetek erre és a már sikeresen berepült Szojuz űrhajókra alapozva építették meg a Szaljutot. A 19 tonnás, 15,8 méter hosszú és 4,2 méter átmérőjű űrállomás három részből – egy kisebb és egy nagyobb munkaterületből és egy dokkoló komponensből – állt, az eredeti Zarja (Hajnalpír) nevet közvetlenül a fellövés előtt változtatták meg.

Az űreszközt 1971. április 19-én indították Bajkonurból Proton hordozórakétával, a dátum Lenin közelgő, április 22-i születésnapja előtti tisztelgés volt. A Szaljut-1 első háromtagú személyzete – Vlagyimir Satalov parancsnok, Alekszej Jeliszejev fedélzeti mérnök és Nyikolaj Rukavisnyikov kutató űrhajós – négy nappal később a Szojuz-10 fedélzetén indult útnak és másnap érkezett meg az űrállomásra. A dokkolás után azonban mechanikai problémák miatt nem tudták kinyitni az átjáró ajtót, így öt és fél órán át tartó közös repülés után dolgavégezetlenül tértek vissza a Földre. Akkor úgy tűnt, hogy balszerencséjük volt, de az ezt követő események fényében akár szerencsésnek is tűnhetnek.

A következő küldetés, az 1971. június 6-án fellőtt Szojuz-11 három utasa, Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev sikeresen dokkolt és át is szállt az űrállomásra, ahol 22 és fél napig dolgoztak, számos tudományos kísérletet végeztek el. A Földre való visszatérés is látszólag rendben történt meg, a kabint kinyitva azonban az űrhajósokat holtan találták. Mint a vizsgálat során kiderült, leszállás közben az űrhajó légnyomás-kiegyenlítő szelepe meghibásodott, a levegő kiszökött és a sportöltözéket viselő asztronauták megfulladtak. Azóta szigorú előírás, hogy az űrhajósoknak a start és a landolás során is viselniük kell a szkafandert.

A programot a tragédia után felfüggesztették, a Szojuz űrhajókat áttervezték. A Szaljut-1 ennyi időt nem bírt ki a világűrben: miután üzemanyaga elfogyott, fékező hajtóműveit 1971. október 11-én, 175 nap után utoljára kapcsolták be, és a Csendes-óceán felett a légkörbe belépve megsemmisült. A szovjet Szaljut-program során összesen hét űrállomást bocsátottak fel, ezeket 1986-ban a moduláris szerkezetű Mir követte, az amerikaiak 1973-ban a Skylabot állították Föld körüli pályára. Az elmúlt években az űrhatalmak a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén, közösen dolgoznak, Kína a közeljövőben tervezi saját űrállomásának fellövését.

A 20. század elején a sarkvidéki gleccserek a természet egyik legnagyobb rejtélyei voltak. A kutatók több mint egy évszázadot töltöttek a gleccserek éghajlatváltozás által okozott hatásaival.

Christian Aslund, a svéd fotóriporter, aki a Greenpeace-szel együtt dolgozik, régi Svandal gleccser képeit összehasonlította a későbbi 2002-es képekkel. Aslund a fotósorozatot használja a #MyClimateAction, a National Geographic kampányának népszerűsítésére, amely támogatja az éghajlatváltozással kapcsolatos vitákat és a norvég olajkitermelő vállalatok ellen folytatott tiltakozásokat.