Műanyag élőhellyé változott a Csendes-óceánon úszó szemétsziget: tudósok felfedezték, hogy tengeri állatok élnek a hulladékhalmon. Egy részük partvidéki fajokhoz tartozik, melyek megszokott élőhelyüktől mérföldekre élnek, Kalifornia és Hawaii között félúton.

Növényeket és állatokat, köztük tengeri rózsákat, apró rovarokat, puhatestűeket és rákokat találtak a Kalifornia partjaitól mintegy 2000 kilométerre úszó Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt (GPGP) 90 százalékán – írja a BBC hírportálja. A tudósok attól tartanak, hogy az úszó műanyag hulladékon invazív fajok utazhatnak új területekre. Vizsgálatuk során a kutatók 5 centiméteresnél nagyobb átmérőjű műanyagdarabokat vizsgáltak meg, melyeket a Csendes-óceán áramlásrendszereiből gyűjtöttek. “A műanyag sokkal tartósabb, mint a korábban a nyílt óceánban előfordult természetes hulladék. Jóval állandóbb élőhelyet jelentenek ebben a régióban” – mondta Linsey Haram, a Smithsonian Kutatóközpont munkatársa. Az intézet az Ocean Voyages Institute elnevezésű környezetvédő szervezettel és a Hawaii Egyetem óceánkutatóival közreműködésben végezte a vizsgálatot.

A világon legalább öt nagy, hulladékkal szennyezett óceáni örvény létezik. A tudósok által vizsgáltban (GPGP) van valószínűleg a legtöbb lebegő műanyag: becslések szerint 79 ezer tonna egy több mint 1,6 négyzetkilométeres területen. Nagy része mikroműanyag, de vannak nagyobb darabok is, például halászhálók, bóják, sőt, a 2011-es japán cunami óta az áramlásrendszerben lebegő hajók. Az eredményeikről a Nature Communications című tudományos lapban beszámoló kutatók eredetileg a pusztító szökőár utáni kutatásokhoz csatlakoztak. A természeti csapás nyomán több tonnányi szemét került a Csendes-óceánba, japán tengeri állatok fajainak százait találták élve az Észak-Amerika és a Hawaii-szigetek partjainál.

Lábadozik a létét veszélyeztető súlyos korallfehéredés után Ausztrália világörökségi listán szereplő Nagy-korallzátonya – számolt be róla szerdán az ABC News ausztrál hírportál.

A korallok rendkívül látványos szaporodása kedden, egy teliholdas éjszakán vette kezdetét, és két-három napig tart. A korallok a Queens állambeli partvidéken a “világ legnagyobb szexuális eseményeként” beharangozott korallívás során peték és spermiumok billiót bocsátották az óceánba vörös, sárga és narancssárga színekben, hogy szaporodjanak. A 348 ezer négyzetkilométer kiterjedésű korallzátony 1998 óta öt alkalommal esett át súlyos korallkifehéredésen, ami a korallok jelentős részét károsította. A queenslandi James Cook Egyetem korallkutató intézetének tudósai szerint a korallok legalább 80 százalékát 2016 óta legalább egyszer súlyosan érintette a kifehéredés, amelynek oka elsősorban a klímaváltozás és ezzel összefüggésben az óceánok felmelegedése. Legutóbb 2020-ban jelentettek nagy mértékű fehéredést a korallzátonyon.

Gareth Phillips tengerkutató, aki az ívás tanulmányozásával foglalkozik a korallzátony állapotának megfigyelésére irányuló projekt részeként, elmondta: az ívás erős bizonyítéka annak, hogy a korallzátony ökológiai funkciói sértetlenek, és működnek a több mint 18 hónapos helyreállítási fázis után. Mint hozzátette: régóta nem volt ilyen jó állapotban a Nagy-korallzátony. A legtöbb szirtképző korall szaporodása évente egyszer, egy telihold utáni pár éjszakán át történik: a korallok spermiumok és petesejtek milliárdjait lökik ki magukból, a megtermékenyített petesejtek, az embriók pedig megkapaszkodnak a zátonyon, és új telepeket képeznek.

Már az 1970-es években kihalt a norvég farkas, a ma Norvégiában és Svédországban található ragadozók valójában Finnországból származnak – állapította meg egy, a genetikai állományt vizsgáló kiterjedt kutatás.

Az emberek valószínűleg 1970 körül eltüntették Norvégia eredeti farkaspopulációját a vadonból – írja a PhysOrg.com tudományos-ismeretterjesztő portál. “Elkészítettük a világ legnagyobb, a farkasok genetikai állományát vizsgáló kutatását” – mondta Hans Stenoien, a Norvég Tudományos és Műszaki Egyetem (NTNU) Egyetemi Múzeumának igazgatója, a tanulmány vezető szerzője. Az eredmények szerint az eredeti norvég-svéd farkasok genetikai állománya már hiányzik a ma Norvégiában és Svédországban élő állatokból. Néhány Norvégián kívüli állatkertben él még pár eredeti norvég-svéd farkas, de azok már nem állnak szoros rokonságban a ma vadon élő itteni farkasokkal – emelte ki Stenoien. A farkasok mintegy 12 ezer éve érkeztek Norvégiába, amikor a jég elkezdett visszahúzódni. 1970 körül azonban eltűntek a norvég és valószínűleg a svéd tájakról is a vadászat és a mezőgazdaság térnyerése miatt. A következő évtizedben látszólag ismét megerősödött a populáció és ma már több mint 400 farkas él a két ország határvidékén. Ezek az állatok azonban nagy valószínűséggel a Finnországból érkezett egyedek leszármazottai.

A populáció kis mérete miatt a genetikai sokszínűség meglehetősen limitált, emiatt a genetikai problémák könnyebben öröklődnek, a nem kedvező géneket a természetes szelekció nem iktatja ki eredményesen. Mindezek miatt a farkasok sokkal sebezhetőbbek a különböző betegségekkel és örökletes kórokkal szemben – mondta Stenoien. A szakemberek összesen mintegy 1300 genetikai minta alapján vonták le következtetéseiket. A farkasok teljes genetikai anyagát hasonlították össze, nem csak egyes részeit. Az adatok a farkasok és kutyák globális genetikai összetételét mutatják be. A kutyák és a farkasok közeli rokonságban állnak egymással, keveredhetnek és közös utódokat nemzhetnek. A tudósok ezért 56 különböző kutyafajta genetikai mintáját is elemezték és arra jutottak, hogy alig van nyoma a kutyáknak Norvégia és Svédország farkaspopulációjában.